Megkésett döntések (1)

Póda Erzsébet 2011.4.5. 5:11

„Csak azok a nők látnak tisztán, akiknek könny áztatta a szemét.”

Egy levelet írt, melyben felajánlotta, hogy elmeséli kettétört életének titkait. A megbeszélt találkozóra zaklatottan érkezett. Az első fél órában egyfolytában remegett, hiába is próbálta visszafogni magát. Mozdulatain nyoma sem volt annak, hogy esetleg kitalált történetet szeretne előadni, és annak sem, hogy valami érdek fűzi ahhoz, hogy történetét elmesélje.

Azt szeretném, hogy más nők tanuljanak az én esetemből – mondja, majd máris belekezd a történetébe: – Egyedül neveltem fel a gyerekemet, semmilyen segítséget sem kaptam senkitől. Biztos, hogy követtem el hibákat a nevelésben, és az is biztos, hogy nem vagyok tökéletes. De mindig igyekeztem kihozni magamból a legtöbbet. Dolgoztam, hogy el tudjam tartani magunkat, és a munkámban szép sikereket értem el. Vettem lakást, a gyerekemet szakközépiskolába adtam, kirándulni jártunk. A férfiak társasága nem hiányzott, bár volt néhány hosszabb-rövidebb kapcsolatom. De nem igazán vágytam arra, hogy férfi legyen mellettem, mivel megtanultam saját magam megoldani a problémáimat. Kettőnk számára elegendő pénzt kerestem, megtanultam jól gazdálkodni, és azzal a tudattal éltem, hogy csak magamra számíthatok. Jól elvoltunk mi kettecskén.

A változásra az után került sor, mikor az ötveneshez szülinapomhoz közeledve, az egyik velem egykorú barátnőm hirdetést adott fel, méghozzá az én nevemben is. Először azt mondta, viccből – ha már leéltük életünk felét, legalább legyen benne egy kis szórakozás is. A hirdetésre többen is jelentkeztek, és a barátnőm rászedett, hogy az egyik randevúra menjek el én. Magam se tudom, miért mentem bele a játékba. Butaságnak tartottam, valami (talán a kíváncsiság, talán valami furcsa romantikus remény) mégis az események irányába sodort. Egy teázóban találkoztunk, s nekem az első pillanatban sem tetszett. Nem volt férfias és kedves sem, és szimpátiát sem éreztem iránta – inkább valami taszítót. Mondtam is a barátnőmnek, hogy soha többet nem akarok találkozni ezzel a férfival!

Ám a dolgok irányítása már itt kicsúszott a kezemből. Pár nap múlva a férfi felhívott. Panaszkodott a feleségére, és meghívott egy vacsorára. Belső hangom minden tiltakozása ellenére elfogadtam a meghívást. Már maga az étterem keresése is felért egy abszurd jelenettel. Az első étterem tele volt, a másodikban esküvőt tartottak, így a férfi, nevezzük Bélának, elvitt abba a városba, ahol ő is lakott. Mégpedig egyenest a helyi kultúrházban lévő ismerkedési estre. (Ma már úgy gondolom, nem volt ez véletlen a részéről!) Belépőt kellett venni, és Béla hiába kereste a pénztárcáját, „nem találta”. Kénytelen voltam kifizetni a belépőjegyeket! Így utólag teljesen átlátom az egész történetet, ám akkor egyszerűen nem értettem mi történik velem! Én, aki tudatosan irányítottam a sorsomat, mellette egyszerre mintha egy tehetetlen bábuvá váltam volna! Igaz, furcsállottam magamban, de még csak gyanús se volt, hogy vacsorára hív – és nincs nála a pénztárcája!

A pénztárcás eset után aztán már tényleg megfogadtam, hogy soha, de soha!

Csakhogy a magamnak tett ígéretet nem tudtam betartani. Béla esemesekkel bombázott és hívogatott. Elmesélte, milyen gyötrelmes az élete az alkoholista felesége mellett, eldicsekedett azzal is, mekkora háza van és mennyi pénze. Engem az utóbbi két dolog nem igazán érdekelt, viszont elkezdtem iránta valamiféle sajnálatot érezni. Szinte sírva panaszkodott a keserves sorsáról. Akkor megsajnáltam. Úgy gondoltam, esélyt kell még kapnia az életben arra, hogy boldog lehessen egy nő mellett.

Közeledett a karácsony, és Béla egy decemberi napon, kis kofferrel a kezében, megjelent a lakásom ajtajában. Azt mondta, nem bírja már tovább a feleségével, az ünnepeket békében akarja eltölteni – hozzám költözik.

Nagy meglepetésemben nem is tudtam, mit tegyek, de befogadtam. A fiatalságom lassan elment mellettem, gondoltam magamban, talán a sors hozta el számomra Bélát, hogy megtudjam, milyen lehet egy nyugalmas, békés házasság a nyugdíjaskor előtt.

Béla másnap azzal a javaslattal állt elő, hogy tartsuk meg a szentestét huszonharmadikán este, mert neki a huszonnegyedikét az unokáival kell töltenie, ezt már régebben megígérte a családjának. Legyen ez a karácsony különleges, más, csak a miénk! Én pedig az ő kívánsága szerint elkészítettem december huszonharmadikán este a karácsonyi menüt...

Másnap elment, és hosszú napokon át semmi hírt nem kaptam felőle. Az esemesekre furcsa válaszok érkeztek, a hívásaimat nem vette...

(Folytatjuk)