Teljes élet – fél lábbal

Póda Erzsébet  2011.8.12. 17:58

Az alábbi riport szereplője, Kacz Eszter, várja sorstársai jelentkezését!

A hetvenéves ekecsi Kacz Esztert nem kényeztette el az élet. A bonyodalmak a születésénél kezdődtek, s ma is tartanak. Gyerekkorában játék helyett dolgoznia kellett, mégsem keseredett meg. Sőt a munka lett a kedvtelése. Mindig a szépet keresi az életben, a kudarcok sosem hátráltatják meg, inkább erőt merít azokból is. Örökmozgó, nyughatatlan ember, aki nem tűri a tétlenséget. Bizakodó természetű, s mindig mindenkihez van egy jó szava. Azt mondja, a jó szó nem kerül semmibe, mégis örömöt okoz.

Éppen tíz éve 2001-ben történt: a jobb lábát egy műhiba miatt le kellett vágni. Mégis tud mosolyogni. Minden vágya az volt, hogy egy jó protézise legyen, s bot nélkül járhasson. Ma már bot nélkül jár, autót vezet, és nehéz munkát végez: állattenyésztéssel foglalkozik.
– Nem hibáztatok senkit, nem haragszom senkire. Még arra a nővérre sem, aki nem sokkal a műtét után, kirántotta a csonka lábam alól a vánkost. A fájdalomtól felkiáltottam, pedig én nem szoktam kiabálni, mégse bírtam jajszó nélkül. A nővér nyersen rendre utasított: Mit ordít, mint a pávián?!… Mégsem hagytam el magam. Egyszerűen nem tudtam. A sebem két hét alatt begyógyult. A rehabilitációs osztályon, amikor járni tanultam, először két mankóval mentem a „tanórára” és két ápoló kísért. Nem nagyon tetszett ez a helyzet. Megkérdeztem, meddig tart, míg megtanulok járni. Azt válaszolták két-három hétig. Megkérdeztem: ha egy hét alatt megtanulok járni, akkor hazamehetek? Elnézően mosolyogva mondták, hogy persze. Másnap már kíséret nélkül könyökmanóval próbáltam a járást. A két rúd között, ahol járni tanultam, háromszor végigugráltam fél lábon, majd a székre ültem, felhúztam magam, és újra. Sokat tornáztam, hogy erősödjek. Harmadik napon próbára hozták a műlábat, akkor már nagy mankót se kértem. Az ötödik napon már lépcsőztem. Először meg kellett tanulnom, hogy mindig a műlábbal kell lépni: jobb láb, bal bot, jobb láb, bal bot. Egy hét múlva jártam. Azt mondták, ilyen betegük még soha nem volt. Haza is engedtek. Honnan volt bennem az a nagy erő, máig sem tudom.

Eleinte el-elestem. Meg kellett szoknom, hogy nincs lábam. De tavasszal már a kertben kapáltam. Nem bírtam tétlenül. Munka nélkül talán meg is őrülnék. Sokat tornáztam, a protézis viselése miatt mégis kikészült a forgóm. Kaptam vákuumos protézist is, de úgy felragadt, hogy egy óráig tartott, míg nagy nehézségek és fájdalmak árán, lányom segítségével le tudtuk venni. Jó kis idő és utánajárás eltelt, míg sikerült kényelmesebb protézist szereznem.

Egy autószerelő, akinek szintén levágták a lábát, eljött hozzám, mikor megtudta mi történt. Azt mondta, ne adjam fel. Átszerelte az autómat. De nem akartam, hogy „kézi vezérlésűre” változtassa, így felcserélte a kuplungot és a gázpedált. Újra kellett tanulnom a vezetést. Nem volt egyszerű az átállás, mivel negyven éve sofőrködök, meg kellett szoknom, hogy az autóm ezentúl fordítva működik. Azóta bejártam már kocsival Pozsony és Bécs városát is. Minden nap dolgozom. Nem is tűrném, hogy más dolgozzon helyettem.

Sosem gondoltam volna, hogy engem ilyen nagy baj ér. Nem tudom, mi vár még rám, azt viszont tudom: mindent lehet, csak akarni kell. Vannak reggelek, mikor nincs semmi kedvem felkelni. Olyankor azt mondom magamnak: Ne sajnáld magad Eszti, kelj fel, menj dolgozni! Segíts magadon, Isten is megsegít!

Nem szabad elhagyni magunkat, mert az élet szép, még akkor is, ha baj ér bennünket! Éppen ezért mostanában egyetlen vágyam van: szeretnék megismerkedni a sorstársaimmal. Olyanokkal, akiket hasonló szerencsétlenség ért, akik szívesen beszélgetnek velem az életükről, problémájukról, vagy kérnek tanácsot. A gondolat- és tapasztalatcsere biztos, hogy segít a mindennapokban. Talán jobb kedvre deríti azokat, akik hasonló eset miatt nem találják a helyüket.

Kacz Eszter a következő telefonszámon várja sorstársai vagy azok hozzátartozóinak hívását: +421 905 65 12 52

Hozzászólások

@

Küldés