Töredék Mary életéből(1)

Kabók Zita  2006.4.9. 19:24

Mikor megérkezem, Mary, az autista lány kurjongatva vár az ajtóban, és integet.

Hét óra elmúlt öt perccel, mikor megérkezem, és Mary látszólag nagyon örül nekem. Tévézünk. A szokásos sorozatokat nézzük és sóhajtozunk, kritizáljuk a negatív szereplőket. Mary közben „charlie-zik” (így hívják a macskáját) -- simogatja és dajkálja, úgy hogy minden körülöttük lévő tárgy, ruhadarab szőrös lesz.

Mary nyaralni készül, ezért a ruháit már két hete szépen összehajtogatva beleraktam a kofferjába, amit csak most kell (lehet) becipzárazni, és az előszobába kitenni. Mary szeret mindent előre megtervezni. Már a húsvéti csokitojások is becsomagolva várnak – kábé egy hónapja.

Úgy néz ki, nyugalmas estém lesz, de aztán mégsem így alakul. Ajtócsapódást hallunk, és Mary nagyon ideges lesz. Azt állítja, hogy a szomszéd ezt azért teszi, hogy az ő idegein pedálozzon. Átmegy, és bezörög az ajtón. Biztosan van otthon valaki, mégsem nyitnak neki ajtót. Mary azt mondja, tegnap sem tudott tőlük aludni. Így hát levelet ír, melyben a rendőrség bevonásával fenyegetőzik, és kéri a szomszédokat, ne zörögjenek, mert nem tud aludni. Ez a viselkedés igazán nem fair tőlük.

Véletlenül egy kis kártya akad a kezembe, melyen ez áll: Kérjük, legyen tekintettel e fiatalra, mert Asperger-szindrómaban szenved, ami fejlődési fogyatékosság, és a szociális és kommunikációs képességeire is kihatással lehet. Nehézségei akadhatnak társasági helyzetek és a nyelv megértésében, és ez néha előre nem megjósolható reakciót válthat ki belőle.

Este 9 óra felé jár az idő, le kell sétálnunk egy second hand boltba, hogy Mary régi ruháit leadjuk. Közben zsúfolt éttermek, bárok mellett haladunk el. Mary pontosan tudja, hogy melyikben milyen rossz az étel, milyen ócska a kiszolgálás – és így tovább. Hazafelé menet úgy ítéli meg, hogy egy férfi követ bennünket. Léptei (tehát az enyéim is) felgyorsulnak, már-már szaladunk, míg végül sikerül „leráznunk” a „képzelt gyanús alakot”.

Ezek után már nem hiszem azt, hogy nyugalmas esténk lesz. Csokihabot főzünk, de előbb még legalább tízszer alaposan el kell olvasnunk a receptet. Ezután a megfelelő edények kiválasztása következik -- telefonos segítséggel (a bátyját kérdezi). Végre megtaláljuk a megfelelő hőmérsékletet bíró tűzállóedényt, és a megfelelő keverőkanalakat. Ezen kívül (pontosan) le kell mérnünk a tejszínt is. Két deciliter.
--Itt a mérleg, ez jó lesz? -- kérdezi.
--Nem – válaszolok. -- Majd a szemmértékemet használom.

A főzőcske szerencsésen befejeződik. Közös erővel telepakoljuk a mosogatógépet, Mary előveszi a mosogatótablettát, de közben már az édességet nyalogatja. Aztán a kirándulásról beszélgetünk, és azt kérdezi tőlem, hogy a repülőgépen, amelyen általában én utazom, mekkora hely marad a lábnak. -- Átlagos -- felelem. Ugyanis ő első osztályon utazik majd, és ennek a legnagyobb előnye az óriási tér! Próbáljam ki én is, ajánlja. Sőt ha nincs első osztályra jegyem, akkor csak „képezzek” krokodilkönnyeket, tanácsolja, rögtön megsajnálnak majd, és átültetnek az első osztályra. Ő mindig ezt teszi, és neki eddig mindig bejött. Többször elismétli, eljátssza hogyan kell, hogy el ne felejtsem.

Tíz óra elmúlt. Átölelem, és jó éjszakát kívánok, meg persze kellemes nyaralást, hiszen csak egy hét múlva látjuk viszont egymást. Mary ölelget, és azt mondja, hiányozni fogok. Többször elismétli a kérdést, hogy mikor találkozunk megint, hánykor és hol. Én is elmondom többször a választ, majd miután felérek az emeletre, megint lekiabálom, hogy mikor jövök legközelebb, hánykor és hova.

Hogy miért? Nem tudom. Így szoktam meg. Talán, mert ő autista, mert vele így kell bánni, mert próbálom az ő viselkedését lemintázni, hogy a kommunikáció számára minél érthetőbb, egyértelműbb legyen.
Talán nekünk, egészségeseknek is el kellene ismételnünk egymásnak a gondolatainkat és mondanivalónkat, hogy meghalljanak bennünket… De talán ehhez mindig fáradtak vagyunk, és inkább a távirányító gombjához nyúlunk...

2006. március 29, szerda

Foto: Mihály Krisztián

Hozzászólások

@

Küldés