A petesejtdonor 2.

Kabók Zita 2007.9.8. 15:49

Samanthát első lépésként alapos orvosi ellenőrzésnek vették alá.

Elmagyarázták, hogy az első lépés egy alapos orvosi ellenőrzés lesz, majd megvizsgálják, hogy a petesejteim „donorképesek-e”. Majd 10-14 napon hormoninjekciókat kapok, hogy ösztönözzék a petefészkemet, hogy a normálistól több petesejtet produkáljanak -- meséli történetét Samantha. -- Ezek után érzéstelenítenek, és a petesejteket begyűjtik egy hosszú, vékony tűvel. Előfordulhatnak esetleges mellékhatások is: kedvingadozás, hőhullámok és menstruációs fájdalmakhoz hasonló állapot. Azt tanácsolták, hogy pontosan gondoljam át a döntésemet, mielőtt végleges elhatározásra jutok.

Még aznap este megbeszéltem a dolgot az anyukámmal és a nővéremmel. Sokkolta őket az ötletem, de édesanyám tudta, hogy mennyire szeretnék gyereket, és azon tűnődött, vajon ez lenne-e a legjobb megoldás a problémámra. Megmagyaráztam neki, hogy csak segíteni akarok, valamint ezzel próbálok túllépni a saját problémám feletti tehetetlenségemen. Miután megbizonyosodtak róla, mennyire komolyak a szándékaim, azt mondták, hogy mellettem állnak majd mindvégig.

Minél többet gondolkodtam rajta, annál jobban meg akartam tenni, és januárban elmentem otthonról, hogy Londonba utazzak. Először egy tanácsadóval találkoztam, aki azt vizsgálta, hogy képes vagyok-e lelkileg is megbirkózni a petesejtjeim odaajándékozásával. Megkérdezte, miért szeretném ezt megtenni, és hogy a saját gyermekemnek tekintenem-e majd a babát. Azt mondtam, hogy természetesen nem. „De Samantha, miután a donortörvények megváltoztak, és az anonimitása nem védett már, mit szólna ahhoz, ha mondjuk tizennyolc év múlva a biológiai gyermeke csak úgy a semmiből kontaktusba lépne önnel?” Nehéz volt megválaszolni ezt a kérdést. Semmilyen körülmények között sem tekinteném magamat az anyjának, de természetesen kíváncsi lennék, és szeretnék találkozni a genetikai gyermekemmel. A beszélgetés után azt mondta, hogy alkalmas vagyok a procedúrára.

Ezután az egészségügyi vizsgálat következett. A nővér bekísért a várószobába, ami tele volt nőkkel. Mindenki a termékenységi vizsgálat eredményére várt. Vajon melyik kapja majd közülük az én petesejtjeimet? – futott végig az agyamon. Ahogyan az arckifejezesüket vizsgáltam, egyrészt megelégedéssel töltött el, hogy talán nekem megvan az „erőm”, hogy segítsek nekik, viszont a félelem is bennem volt, hogy talán egy napon majd én is ugyanebben cipőben járok...

Sajnos, azután sem nyugodtam meg, hogy az orvossal beszéltem. A szokásos „harmincöt-felett” szöveggel jött… Azzal, hogy petesejt donor leszek, nem fog csökkenni a termékenységem, mondta, de nem szabadna az időmet pazarolnom. Ez volt a pillanat, amikor úgy gondoltam, hogy kiszállok. Nem voltam biztos abban, hogy a helyes megoldást választottam. Ajánljam fel a saját petesejtjeimet, amikor arra meg nincs garancia, hogy én valaha is teherbe essek? Mi lesz velem öt év múlva. Mégis belső kényszert éreztem arra, hogy valakinek segítsek.

A következő hónapokban az ovulációim időpontjait feljegyeztem egy naptárba. Júliusban újra mentem egy vizsgálatra. A petefészkemet ellenőrizték -- minden rendben volt. A következő napon Puregon injekciókat kaptam, mely megnöveli az érett petesejtek számát. Minden reggel magamnak kellett beszúrnom tíz napon át, amit bizony meg kellett szokni... Vártam a mellékhatásokat, a fejfájást, kedvtelenséget, de ehelyett nagyszerűen éreztem magam. A nyilalló fájdalmat az a gondolat ébresztette bennem, hogy talán ilyen, amikor az ember állapotos.

Rövidesen ezután Londonba utaztam, hogy a petesejtjeimet kivegyék. Nagyon féltem, de az érzéstelenítés után már nem tudtam semmiről. Mikor felébredtem, mellettem volt a nővér.
-- Samantha! – kezdte. -- Jó hírem van: tizenöt egészséges petesejtet tudtunk kivenni. Általában csak tíz szokott sikerülni – mondta miközben az ágyban feküdtem.

Emlékszem, mennyire büszke voltam a testemre, hogy ennyit sikerült kitermelnie…

(Folytatjuk)