Másokat hibáztatunk 3.

Kabók Zita 2007.1.17. 8:11

Sokan és sokszor esünk az önsajnálat hibájába, s ha valami nem sikerül, egyszerűen másokat teszünk felelőssé…

Másokat hibáztatunk azért, mert elromlott a nyomtató, mert az ébresztőóra nem ébresztett fel, amiért az eladó rossz elemet tukmált ránk a minap, vagy a tanárunk nem tudja rendesen elmagyarázni a tananyagot… Egy napon talán majd rájövünk, hogy nem is a környezetünk a hibás, mint ahogy váltig állítjuk, hanem mi -- mert ha nem tudjuk megoldani a problémát, akkor mi vagyunk a probléma.

A saját életünkért, tetteinkért csakis mi vagyunk a felelősek és helytelen dolog másokat hibáztatni. Saját sorsunk a mi kezünkben van, nekünk kell a lehetőségeket észrevenni és megragadni, és nekünk kell a hibáinkra, problémáinkra megoldást találni, mert ezt soha senki nem fogja helyettünk megtenni.

Eme tényre egy megrázó igaz történetet mutattak be nekünk.
A történet 1995-ben játszódott Liverpoolban. Szereplői a négyéves Peter, édesanyja Lin, és a fiú mostohaapja Bobby. Peter nagyon agresszíven viselkedik -- már kétéves korában kizárták a gyerekmegőrzőből a viselkedése miatt. A műsor megtekintése után nekünk kellett megállapítanunk, hogy Peter magatartása miért vett ilyen irányt, minek kell történnie ahhoz, hogy megváltozzon, és megfelelő viselkedési formát tanuljon.

A szülők aggódtak és kritizálták a fiukat: bűnöző lesz belőle mire felnő, hiszen a környezetében lévő gyerekeket állandóan veri. Majd beleegyeztek abba, hogy kamerákat helyezzenek el a házukban. Amit ezután láttunk, megdöbbentő volt.

Az apa trágár szavakat használva kiabált a gyerekkel minden reggel, hogy öltözködjön már fel (miközben ő félmeztelenül járkált a lakásban), és mivel a gyerek ellenállt és ütött-kapálódzott, még arra biztatta, hogy üssön nagyobbat. Ha a szülők tévéztek, a gyerek a figyelemfelkeltés érdekében piszkálni kezdte őket, vagy valami tiltott dologgal játszott. A probléma egyértelműen a szülőktől indult. Hiszen a gyermek, akár tudatosítjuk akár nem, de folytonosan a környezetet másolja -- így tanul.

Ezután Peter szülei más problémás gyerekek szüleivel és pszichológusokkal is találkoztak, és beszélgettek a problémáikról. Érdekes szemléltetést is láthattunk. A pszichológus az egyik anyát leültette a játékok közé és arra kérte, hogy játsszon, építsen valamit a legóból. Az anya viccnek vette, de elkezdett játszani. A pszichológus utasítgatni kezdte, hogy a nagyobb darabokat használja az alaphoz, ne a kisebbeket, majd újra és újra talált valamilyen hibát a játékban. Végül megkérdezte az anyát, hogy ő most mit tenne? A nő eltolta magától a játékokat és nem volt hajlandó tovább játszani. Néha annyi instrukciót adunk a gyereknek, hogy elvesszük a kedvét a játéktól is…

Lin es Bobby is részt vett a tréningen és eltökélten akartak változtatni a viselkedésükön a fiukkal szemben. Eleinte működött is a dolog, de Peter az elutasító és szófogadatlan viselkedésével sokszor kihozta őket a sodrukból, és nem bírták ki kiabálás és trágár szavak nélkül. Sajnos a történetnek szomorú vége lett: a szülők nem tudtak megfelelően bánni a gyermekükkel, pedig Peter folytonosan bocsánatot kért azért, ha valamit rosszul tett.
Ez a történet hű példája annak, hogy sokszor mi vagyunk az okozói egy bizonyos problémának, de azt valahogyan nem tudjuk (vagy nem akarjuk?) észrevenni.

Tehát mielőtt másban keresnénk a hibát vagy negatív sztereotípiát állítanánk fel, nézzünk magunkba és vizsgáljuk meg a viselkedésünket, amellyel a világ felé fordulunk!

Legutolsó feladatunk -- miután jobban megismertük személyiségünket, nyíltan vállaltuk hibáinkat és azt, hogy a jövőben mit fogunk ellene tenni – az volt, hogy legalább egy jó tulajdonságot vagy pozitív dolgot találjunk egymásban. Gondolkodjunk el azon, hogy gyerekeinket, kollegáinkat vagy barátainkat hányszor dicsértük meg az utóbbi időben. Idézzük fel magunkban azt is, mennyire hatott pozitívan a munkánkra, gondolkodásunkra az, ha minket dicsértek meg, vagy kitüntettek valamiért.

Miután a csoportokon belül mindenki kapott legalább három dicséretet, a különbség szemmel látható volt. A résztvevők mosolyogtak, nevettek, eltűnt a frusztráció és a negatívum a légkörből. Mert lehet, hogy egy-egy személyre tegnap meg tucatnyi rossz dolgot tudtunk volna mondani, de ma már sikerült észrevennünk a pozitívumot, a szépet, a jót, és ez nemcsak a egyéneket, de az egész csoportot is vidámabbá és elégedetté tette.

És még egy utolsó gondolat. Ne feledjük: a világ megváltoztatásához nem a világ, hanem önmagunk megváltoztatására van szükség!
Sok sikert, kitartást és boldog napokat kívánok hozzá mindenkinek!

Foto: Mihály Krisztián