Nem vagyok sebezhetetlen

Kulcsár Tímea Ágnes 2014.9.12. 3:02

Életemben összesen háromszor fordult elő, hogy atrocitást kellett átélnem azért, mert nőnek születtem.

Szerencsésnek mondhatom magam több szempontból is. Egyrészt azért, mert ez a szám igazán elenyészőnek mondható, ha a statisztikákat nézzük, másrészt pedig azért, mert a kezdődő zaklatások vége mindig pozitívan oldódott meg. Vagy én voltam erős és talpraesett, vagy a körülöttem lévők. Bár a tömeg reakciója elkeserítően semleges volt minden esetben.

A legutolsó történet mindenesetre sok mindenre rádöbbentett. Többek között arra is, hogy nem vagyok sebezhetetlen, és az ember kifogyhat a szerencséjéből. Az is világossá vált számomra, hogy lehetek akármennyire elővigyázatos, nem lehetek eléggé felkészült.

Amikor egy péntek este elindultam a főváros egyik részéből egy rendesen megpakolt hátizsákkal és egy válltáskával, már tudtam, hogy ez nem az én napom. De ez az érzés mindössze abban merült ki, hogy a nehéz holmival csupán másfél-két órás út vár rám egy megtömött, rázós, fülledt, rozoga járműben. Szokatlanul sok volt a rosszarcú egyén az utcán. Vajon a politika felelős ezért, vagy a föld és az emberiség leépülésének lassan előszivárgó jelei ezek az emberek? A némán tántorgó hajléktalan, a hangosan őrjöngő táncos, meg a tizenéves kemény drogosok.

Az én bajom az utolsóval gyűlt meg aznap este. A villamosmegállóból már messziről felismerhető volt a kis négyes. Három sovány fiatal élénk kék és zöld színű pólókban. A negyedik egy idősebb férfi, rózsaszín pólóban, lófarokba fogott ritkás hajjal. Kikerülni őket nehezen, de sikerült, csak sajnos ezután ugyanabba a megállóba érkezett a négyesfogat. Az egyik vékonyka egyén (és itt kedves olvasók nyugodtan képzeljenek el bármilyen nyomdafestéket nem tűrő jelzőt), közelebb jött, én pedig hátráltam egy lépést, de az sem volt elég. Kinyújtotta a kezét, és megpróbált letapizni.
Azt hiszem ösztönösen cselekedtem, mikor elütöttem a kezét, és teli torokból üvöltöttem rá, hogy meg ne próbálja még egyszer, és hogy tűnjön el! A nyelvemen ott volt a különben, de átfutott az agyamon: különben mi lesz? Megütöm? Sok a cuccom, esélyem sem lenne erős ütést kifejteni. Megrúgom? Ugyanaz, mint az előbb. Hívom a rendőröket? Mire ideérnek már nagy lesz a baj. Persze a paprikaspray sem volt nálam, mert a nagy pakolásban elkevertem valahova. Végső soron fejbe vágom a több kilós laptoppal, ami a táskámban van!

Aztán eszembe jutott, hogy a delikvens nincs egyedül, én viszont igen. Remegtem a dühtől és az ijedtségtől, de a tekintetem kemény maradt, és a srác csak ezt látta. Szerencsére eltanultam anyukám „gyilkos” nézését. A drogos vigyorgott és obszcén mozdulatokat tett, de nem jött közelebb, és a társai sem tartottak vele a „mókában".

Bezzeg nem mert volna ilyet tenni, ha valamelyik fiúbarátom velem van! De nem volt velem, és bár a helyzet jól végződött, és véleményem szerint egészen jól kezeltem a helyzetet, azért elhatároztam: szeptembertől önvédelmi kurzusra fogok járni...