Toleranciát mindenkinek!

Bernád Emese  2006.11.1. 7:48

Kolléganőnk bizony elkésett az októberi hónap témájának feldolgozásával. Értékes és érdekes gondolatait azonban mindenképpen érdemes elolvasni!

A rendszerváltozás óta eltelt időszak egyik bűvös szava a tolerancia. Amelyet, mint az utóbbi napok bizonyították, még nem sikerült magunkévá tenni. Gyűlöljük azokat, akik másként gondolkodnak, akik máshogyan élnek, akik mást szeretnek, akik másban hisznek.
Pedig a lelke mélyén mindenki békés családi életre, munkára és boldogságra vágyik. Amit a másik megértésével és elfogadásával kell elérni. Élni, és élni hagyni! Ennyire egyszerű…

Kezdjük talán a manapság leggyűlöletesebb jelzővel, a kommunistázással. Eszemben sincs védeni ezt a csúfosan leszerepelt rendszert, de talán jó volna, ha mindenki előítéletek nélkül látná a múltat. Nemcsak a közpénzen hasukat és pénztárcájukat hizlaló, hájas fejű elvtársakat és utódaikat kellene észrevenni, hanem azt a sok kisembert is, akiknek a túlkapások ellenére is sokat segített az elmúlt negyven év.

Mert valóban tragédia, ha valaki alól kihúzzák a földjét, ha elveszik házát és értékeit, de sok embernek ez a túlélést és egy elviselhetőbb életet jelentette. Miért ne örült volna a változásoknak egy falusi kovács, aki autodidaktaként tanult meg írni-olvasni, annak, ha gyerekeit iskolába járathatta, sőt, tanítót, mérnököt nevelhetett belőlük. És miért ne szolgálta volna többé-kevésbé hűségesen a rendszert az, aki ennyire sokat köszönhetett neki?

Nagyszüleim szegény családból származtak, gyerek- és fiatalkoruk kemény munkával és nélkülözéssel telt. Nem csoda, ha meglegyintette őket a kor szelleme: a világháborúk, a Szovjetunió megalakulása, a húszas évek munkáslázadásai, a gazdasági válság. Mindkét nagyapám tevékenyen kivette részét a kisvárosi szervezkedésekből, meg is kapták érte megérdemelt büntetésüket. Természetes hát, hogy felszabadítóként fogadták a nagy testvéri hadsereget, ha üdvözölték a változásokat.

Apai nagyapám elvakult antiklerikális (ahogy akkoriban a vallásellenes meggyőződést nevezték) nézeteit személyes sorsa is megerősítette. Amikor nagyapát behívták a frontra, nagymama családfenntartó és pénz nélkül maradt gyerekeivel. És hiába a nagy nyomorúság, az egyház bizony könyörtelenül bevasalta rajtuk az adót. Ha pénz nem volt, elvitték az ehető és mozdítható dolgokat: tyúkokat, kacsákat, nagyapa szerszámait. Innen eredt hát az engesztelhetetlen gyűlölet.

Aminek következményeként aztán a család apraja-nagyja messziről elkerülte a templomot. Nagymama kivételével. Nagyi vasárnaponként a megszokottnál is korábban kelt, hogy időben elkészüljön az ebéddel. Tíz órára puccba vágta a konyhát, megterítette az asztalt, majd ünneplőbe öltözött és férje tilalma ellenére elindult a templomba. Aki emiatt az ünnepi ebédből sem kívánt fogyasztani, inkább maradt a szalonnánál. És mivel egyikük sem engedett a huszonötből, közel harminc éven át így játszadoztak egymással minden vasárnap.

És ez az ostoba, lényegtelen kis incidens lassan teljesen aláásta kettejük jobb sorsa érdemes kapcsolatát. Elindultak egy (tév)úton, ahonnan már nem találtak vissza.

A fentiekből talán érthető, hogy gyerekként nem sűrűn fordultam meg a templom körül. Egy szó, mint száz: nem részesültem vallási nevelésben. Kamaszként aztán, amikor természetes a fennálló rendszerrel szembeni kritikus hozzáállás, végigpróbáltam minden szembejövő és elérhető dolgot.

Kacérkodtam a buddhizmussal és hinduizmussal, megérintett a jóga és a karate (ez utóbbin kéretik nem mosolyogni, hiszen a „civilizált” világ felfogásával ellentétben ez nem csupán egy sport, hanem egy életforma!). Sokáig meggyőződéssel vallottam, hogy csak és kizárólag a vegetáriánus életmód hozza meg az annyira óhajtott világbékét.

Sok év tapasztalata kellett annak felismeréséhez, hogy a szélsőségektől mentes középút az igazi aranyút. A vakbuzgóságoktól mentes hit, az előítéletektől mentes gondolkodás, a tévhitektől mentes múlt és jövő, a függőségektől mentes szabadság.

Mert a lelke mélyén mindenki békés családi életre, munkára és boldogságra vágyik. Amit azonban nem utcakövekkel és barikádokkal kellene „kiharcolni”, nem a másik megalázása, elnyomása, elhallgattatása, eltiprása árán kellene elérni. Inkább a másik megértésével és elfogadásával. Elfogadásra van szükség, hogy békében éljünk együtt bal- és jobboldaliak, konzervatívok, liberálisok, férfiak és nők, fiatalok és idősek, vallásosak, melegek, feministák, magyarok, románok, szlovákok, zsidók és romák. Élni, és élni hagyni! Ennyire egyszerű! Mert mindenki ugyanabból az emberből van…

Hozzászólások

@

Küldés