Halottak napjára

Póda Erzsébet  2024.10.30. 23:01

Ez a nap szól mindarról, ami élet, és mindarról, ami halál.

Mint minden nagyobb naptári ünnepet, Mindenszentek ünnepét és a Halottak napját is a rohanás, a tumultus, a nyüzsgés jellemzi. Talán jól van ez így, talán így kell ennek lennie, talán nem. Válogatunk a piacokon a csokrok, koszorúk között, válogatunk a mécsesek között. A legfontosabb elhunytunknak szánjuk a legszebb virágot, a legszebb gyertyát. S ha egész évben nem is látogattunk el halottaink sírhelyéhez, most biztosan megtesszük. Viszünk virágot nyíltan, és viszünk csendesen, titokban. Néhány percet ott töltünk a temetőben, velük, az emlékükkel, míg elhelyezzük a koszorút, míg meggyújtjuk a lángot. Csendben álldogálunk kicsit, közben vagy felidézzük az emlékeinket, vagy csak a gyertyák fényét figyeljük, és gondolataink pár pillanatra az üres térben kószálnak. Csak a krizantémok illata jelzi, hogy ez is egy más nap.
Minden más naptól különbözik.


Élet és halál. Sokan megírták már erről a gondolataikat, újat mondani nem is lehet. Csak emlékezni, csak felidézni, csak tudni, hogy átutazók vagyunk a földön, néha kalandorok. Nem mindegy, milyen útra vállalkozunk. Nem mindegy, szereplői vagyunk-e saját életünknek, vagy más rendezi a sorsunkat. Nem mindegy, tartalmasnak éljük-e meg, vagy céltalanul lézengve. Élünk-e a lehetőségeinkkel, tanulunk-e sikertelenségeinkből, használjuk-e saját felismeréseinket és mások élettapasztalatait.
Sokan félnek a haláltól, szorongnak vagy rettegnek, ha az elmúlásra gondolnak. Ki végső sötétségnek, ki fényáradatnak képzeli az élet utáni létezést – vagy nemlétezést. Bármi is várjon ránk utunk végén, ha az életünket lelkiismeretesen éltünk, önmagunkkal s másokkal szemben tisztességesek voltunk, nem történhet velünk semmi rossz.
S ha valami értékeset – tudatosan vagy akár nem tudatosan – hagyunk az utókorra, biztos, hogy nem éltünk hiába.

Hogy milyen az elmúlás folyamata, ma már nem nagyon tudjuk. Öregjeink, beteg hozzátartozóink vagy barátaink a legtöbb esetben magányosan, idegen helyen halnak meg. Nélkülünk. Ma az élet, a gyors élet, a rohanás, a fiatalság, a szépség, a fogyasztás, a pezsgő élet, a felületesség, a hamisság korát éljük. Nincs időnk arra, hogy az eltávozni készülő rokonaink kezét fogjuk az utolsó percekben. Nem hallhatjuk üzenetüket, nem halhatjuk a bölcsességet, amit talán, ha meghallgatnánk, könnyebb lenne a nehéz időszakainkat elviselnünk. Nincs utolsó emlékünk, ami továbbkísérne, ami erőt adna, amire utolsó közös pillanatként emlékezni tudunk.


A nagyapám mellettem halt meg.
Egy házban laktunk a nagyszüleimmel. Öregapám egyik napról a másikra leesett a lábáról, nem tudott járni. Lassan fogyott el belőle az élet, napról napra gyengébb, kevesebb lett. Kezdetben még sírt, jajgatott, néha kiabált. Aztán már csak halkan beszélt, de mozdulni nem tudott: nagymamám borotválta, nagybátyáim forgatták az ágyban, anyukám fésülte, ápolta. Hatéves voltam akkor, és minden nap láttam, ahogy gondoskodnak róla. Minden nap bementem a szobájába, és én is leültem az ágya melletti székre, mint a felnőtt gyermekei, egymást váltva a meghatározott napokon. Délelőttönként ülhettem mellé, amikor más nem jött, és nem volt ott senki, csak ő meg én. Eleinte még beszélgetett, majd egyre kevesebbet mondott. Végül már a szemét is becsukta, és békésen feküdt. Csak az akadozó légzését figyelhettem. Aztán egy augusztusi napon, amikor sikerült felmásznom és elhelyezkednem az ágya melletti nagy széken, már nem hallottam a megszokott légzést sem. Papa, papa, szólongattam, de nem jött válasz, még az ismerős sóhaj sem.
A nagymamám, az anyukám zokogva sírtak. Aztán felöltöztették és felravatalozták a szobában. Rokonok jöttek, feketébe öltözve. Nem igazán értettem, mi történik, de nem féltem, pedig mindenki ijedt, szomorú ábrázattal járt-kelt. Nagypapám békés arcát látva azt gondoltam, biztosan jó neki, hiszen nem kiabál, és ő nem is szomorú.

Nagymamám mellett már nem lehettem ott, pedig életem akkori időszakában ő volt a legfontosabb ember számomra. Beteg lett és gyerekei kórházba vitték. Pedig ő otthon akart maradni. De megadta magát mások döntésének, sorsába törődve ment a számára teljesen idegen helyre, ismeretlenek közé. Mikor utoljára láttam, végtelenül szomorúan nézett rám, bánatos tekintete minden érzését elárulta. Csak legyintett, szeme sarkában megjelent egy könnycsepp, és sóhajtott. Annyit szólt csupán: jó legyél! Akkor, tizennégy évesen is tudtam, bár elhessegettem magamtól a gondolatot, hogy most búcsúzik el tőlem. Akkori eszemmel azt gondoltam, ez sohasem történhet meg. Pár nap múlva elvesztette az eszméletét, és soha többé nem ébredt fel.
Máig bánt, hogy nem lehettem mellette az utolsó percben.

Minden halottak napján, amikor a sírjuknál állok, ezek a képek jutnak eszembe. Egy békés kép, az eltávozó lélek belenyugvásával. És egy másik kép, amikor csak hírből értesülhettem arról, hogy egy drága hozzátartozóm örökre elment.
Ma már ritkán állunk haldokló szeretteink mellett, ritkán fogjuk a kezüket, amikor a másvilágra költöznek. Nem hallhatjuk utolsó üzenetüket, nem hallhatjuk a bölcsességet, amit talán, ha meghallgatnánk, könnyebb lenne a nehéz időszakainkat elviselnünk. Félünk a haláltól, kapaszkodunk az életbe. Pedig ez a kettő összetartozik. Ennek a napnak is ez az üzenete.

Írásunk a Csallóköz hetilap cikke alapján készült.

Hozzászólások

@

Küldés