Szomorú november

Olinka Seregi  2008.11.1. 22:30

Az ablakból kinézve ködös tájat látok, a fák félig kopaszak, a megsárgult leveleik nagy részét már lehullatták...

A színes, őszi faleveleket ide-oda fújja a szél, s azok mintha nem találnák helyüket össze-vissza lengedeznek. Nem sokkal ezelőtt még a dús koronákat díszítették, magasból néztek a világra, s fürödtek a napsütésben. És most? Most itt repdesnek ég és föld között, tudva, hogy az ő idejük beteljesedett. Hogy a magasból a földre kerülnek, és avarrá, majd lassan porrá válnak. Ez valahogy nem tetszik nekik. Ezért kérik a szelet, fújjon még egy ideig, hadd repülhessenek és emlékezhessenek a gyönyörű tavaszra, amikor megszülettek és a nyárra, amikor a fákat díszítették és enyhítő árnyat adtak.

A szél pedig újra és újra felkapja a faleveleket, hadd legyen szép emlékük az utolsó percekben. A fák is szomorúak, erősen kapaszkodva tartják a leveleket, amíg bírják, de nem bírják sokáig. Az idő elérkezett: az őszi szél a levelekbe markol, és viszi magával. A fák becsukják szemüket, lassan álomba merülnek, hogy elfeledjék bánatukat lehullott leveleik miatt. Néha még felsírnak a kemény tél idején, de aztán a langyos tavasz újra felébreszti őket, és akkor megértik, hogy mindent megtettek elveszített leveleiért, de visszahozni nem tudják már. Jön az új tavasz, új rügyeket bont, akkor majd új levelek zöldellnek.

Mi emberek is hasonlóképpen vagyunk ezzel. November számunkra is szomorúan indul. Azokra a szeretteinkre, rokonaiinkra, ismerőseinkre emlékezünk, akik már elmentek ebből a világból. Gyertyák gyújtunk sírhelyeiken, krizantémokat teszünk a hantokra, s a természettel együtt szomorkodunk. Az őszi eső lemossa az arcunkról a könnycseppeket...

A halálnak sok módja van. Ha megérkezik, már nem változtathatunk meg semmit. Ám a halál előtt a mi kezünkben van a hatalom. Ezt a hatalmat pedig úgy hívják: szeretet. Ezzel megváltoztathatjuk szeretteink utolsó óráit, napjait. Tudatosítanunk kell a pillanat hatalmát, főleg azokban az esetekben, ha közeli hozzátartozónkról van szó, édesanyánkról, testvéreinkről... Nem ártana időnként elgondolkoznunk azon, hogy az eltávozót soha többé nem tudjuk felébreszteni. Figyeljünk hát azokra, akik fontosak nekünk! Töltsünk velük időt, szenteljünk nekik figyelmet! Ne hagyjuk, hogy a számunkra becses emberek a hiábavalóság vagy a magány érzésével távozzanak közülünk! Törődjünk velük, s az idő megtart bennünket egymásnak! Legyünk olyanok, mint a fa, amelyik az utolsó pillanatig kapaszkodik leveleibe, egész addig, mígnem eljön az idő, mikor engednie kell.

Az életet úgy kaptuk, hogy képességeink és adottságaink szerint éljünk. Az életet bárhogy leélhetjük, ez csak tőlünk függ. Élhetjük méltósággal is, s megtapasztalhatjuk, hogy belső erőnk segítségével gyakran hihetetlen dolgokra is képesek vagyunk. De sokan félünk a haláltól, s ez beárnyékolja életünket. Rettegünk az ismeretlentől. Pedig nincs más befejezés, az élet a halállal ér véget. Félelemre semmi okunk. Éljünk úgy, hogy az utolsó perceinkben se bánjunk semmit!

Ah, november! Mennyi ember áll a sírhalmok mellett, milyen sok gondolat kavarog a fejükben. A szeretteikre emlékeznek, akik már elhagyták őket.

Az egyik temető kapuja felett ez a felirat található: Amik mi voltunk, azok vagytok ti, amik mi vagyunk, azok lesztek ti is. Akár hisszük, akár nem, mindnyájan Isten kezében vagyunk. A mi időnk is eljön, s akkor azzal az érzéssel távozzunk, hogy mindent a legjobb tudásunk szerint cselekedtünk! S elegendő szeretetet adtunk. Tanuljunk meg így élni! Tanuljunk meg minden esetben és minden helyzetben szeretetet adni, még a legkilátástalanabb helyzetekben is!

Halottak napja van. Olyan sok ember van most az utakon. Teljesítették kötelességüket, s lassan köddé válnak...

Fordította: Póda Erzsébet

Hozzászólások

@

Küldés