Élet és halál
Vajon mi lesz velük? Azokkal, akik meghaltak. Sajnálják-e, hogy el kell menniük, és hogy itt kell hagyni mindent...
...minden földi javat, a rokonokat, barátokat. És látnak-e minket odaföntről? Tudnak-e valahogy segíteni? Vagy velünk maradtak annak ellenére, hogy a testük meghalt? Aztán majd, amikor nekünk is menni kell, vajon találkozunk-e velük? Sokan ebben a reményben tudják csak elengedni szeretteiket. Ilyen és ehhez hasonló kérdések özöne merül fel bennünk, de választ egyelőre nem kapunk.
Én a halált átmenetnek tekintem. Átmenetnek az egyik világból a másikba. A földi világból a másik, sokan által sokféleképpen megmagyarázott létbe. A kereszténység a Mennyországot hirdeti. Ahol végre béke lesz, boldogság, öröm, és megnyugvás. Érdemes érte jónak lenni, sok esetben végigharcolni a földi életet. De jaj annak, aki nem tér meg, aki nem jó úton jár, aki nem hisz, mert az bizony a Pokolba, az örök kárhozatba kerül. Egyik helyről sincs visszaút, nincs átjárás, nincs még egy lehetőség, Van kb. 70-80 földi évünk arra, hogy megváltozzunk.(ha jól belegondolunk elég kevés).
Vannak vallások, amelyek a reinkarnációt hirdetik, az újjászületést, vagyis azt, hogy addig kell vissza-vissza térni a földre, amíg ki nem érdemeljük, amíg olyan jók és tiszták nem leszünk, hogy nem kell újra visszajönnünk. Ebben a felfogásban minden egyes földi életünknek van valami konkrét célja, feladata, amit még mielőtt leszületnénk a földi világba, odafönt, igazi hazánkban, újra és újra, jó alaposan eltervezünk. Ez a mi karmikus feladatunk. Müller Péter könyvében olvastam egyszer valahogy így: van, aki az életét éli, van, aki a karmáját. Aki a másodikat választja, annak sokkal nehezebb, sokkal fájdalmasabb, de az halad előre.(földi pokol?).
És végül vannak emberek, akik egyáltalán nem hisznek a lélekben (pedig ez tény, és nem hitkérdés) és abban, hogy halálunk után valami jobb helyre kerülünk, a jól megérdemelt Mennyországba, vagy büntetésképp a Pokolba – avagy vissza igazi lelki hazánkba, ahol új feladatokat szövögetve és vállalva arra várunk, mikor jövünk vissza végigélni, teljesíteni. Ha meghalunk, eltemetnek, por és hamu leszünk, és kész. Ők tehát „egyszer élünk” jelszóval úgy élnek, ahogy akarnak.
Halottak napja van. Azoké, akik valamikor régen, vagy nem is olyan régen, már jártak itt. Akik anyák, apák, gyermekek, rokonok, szerelmek, társak, barátok voltak, akiket nehéz szívvel engedtek el, zokogva, fájdalmak közepette. Ők már tudják a kérdésre a választ.
Mi állunk a sírjuk mellett, gyertyát gyújtunk felidézve őket, rájuk emlékezve. És miközben letesszük a virágokat, koszorúkat, elmélázunk azon, hogy egyszer ránk is sor kerül, és mi is ugyanúgy elhagyjuk ezt a földi életet.
Akkor végre mindenre fény derül, minden kérdésre választ kapunk.
Hozzászólások
Kapcsolódó cikkek
Nagymama
Szaladnak az évek, olyannyira, hogy csak ilyenkor, a halottak napja táján tudatosítom, milyen gyorsan is...
2023.10.30. 2
Ív
Csak egy pillanat volt meglátni. Láttam, miközben nem láttam. A botom pont bokán ütötte. Ő felkiáltott, én felkiáltottam.
2009.11.26.
Amilyenek vagyunk
Sokszor váratlanul törnek az emberre: az utazás monoton percei alatt, este lefekvés előtt, akár munka közben, vagy csak úgy...
2009.11.14. 2
A rovat további cikkei
Az emlékezés lángja
Senki sem dicsekszik vele, de valószínűleg sokan tudnának említeni legalább egy esetet, amikor az a bizonyos makarenkói pofon elcsattant az iskolában.
2009.11.10.