Csokoládé

Jády Mónika 2005.4.29. 14:13

A csokoládé egyszerűen a legjobb barátunk: kezünk ügyében van akkor is, ha öröm, és akkor is, ha bánat ér minket.

A kakaófa -- amely a svéd természettudóstól és botanikustól, Carl von Linnétől a „theobroma” (isteni eledel) nevet kapta -- egész évben szüretelhető. Virág, érett és éretlen termés egyidejűleg van jelen a fa törzsén. Egy-egy termés 25-50 kakaóbabot tartalmaz. (A kakaóültetvényeken nem lehet kellemes dolgozni, hisz a hőmérséklet 28 fok körül mozog, a levegő nedvességtartalma pedig eléri a 80-90 %-ot.)

Több mint háromezer évvel ezelőtt a kakaóbab Közép-Amerikában isteni ajándék, rituális étek és fizetőeszköz volt. Egy nyúl például tíz kakaóbabot, egy férfi rabszolga pedig százat ért. A maják és az aztékok termesztették elsőként a kakaófát. A feldolgozott kakaóbabból „xocolatl”-nak (keserű víznek) nevezett italt készítettek: a pörkölés után egy lapos kövön megőrölték a babot, majd vízzel és fűszerekkel -- chilivel, borssal vagy vaníliával -- habosra keverték. Kukoricalisztet is vegyítettek bele, hogy megkössék a kakaóvajat, és sűrűbbé tegyék a „keserű vizet”.

Más forrás szerint a kakaóvajat kivonták belőle. Az ital orvosságnak, élénkítőszernek számított. Persze, nem hasonlított a mai kakaóhoz vagy forró csokoládéhoz, keserű és csípős volt. (Mexikóban ma is kedvelik a chilivel készült csípős csokoládémártást.) Lepényt is sütöttek kukorica és kakaó keverékéből, amely az őslakosoknak akár napokig tartó menetelésre is erőt adott. Kolumbusz Kristóf, Amerika felfedezője nem kapott rá a csokoládé ízére. Számára a kakaóbab csak „egy mandula, amelyet kakaónak neveznek, és fizetőeszközként használják”. Hernando Cortez viszont, aki 1519-ben járt az utolsó azték fejedelem, Montezuma udvarában, a kincsként kezelt ital kóstolása után ezt jegyezte be naplójába: „Eme folyadékból egy kehelynyi a férfit képessé teszi arra, hogy egész nap evés nélkül gyalogoljon.”

Az első hivatalos kakaóbabszállítmány 1585-ben érkezett meg Spanyolországba. Az arisztokrata körökben gyorsan elterjedt az új ital, amelyet a spanyolok az aztékokhoz hasonlóan készítettek. Az italhoz használt fűszerek skálája a gyömbérrel és a fahéjjal bővült, majd nádcukrot is tettek bele. Az 1600-as években a kereskedőknek köszönhetően az olaszok és a franciák is megismerték a kakaót. Amikor a spanyol Anna hercegnő 1615-ben a francia trónörökös, XIII. Lajos felesége lett, hozományához -- honvágyat enyhítő gyógyszerként -- egy láda kakaót is csatoltak. XIV. Lajos, a napkirály sem vetette meg az isteni italt, valamint Mária Terézia, Napóleon, Casanova és Goethe is nagy élvezettel szürcsölgette a forró csokoládét. Az új italhoz szebbnél szebb kancsók és csészék készültek, porcelánból és ezüstből.

A nemesség és a gazdag kereskedők jóvoltából a 17. században már egész Európában ismerték a kakaót. Egyes országokban friss csokoládét kínáló ivók jöttek létre, máshol csak otthon fogyasztották a drága italt. Aztán elkezdődött a kísérletezések ideje. A kakaót tablettákba és táblákba próbálták „zárni” -- először csupán a könnyebb szállítás és alkalmazás kedvéért. „Az ilyen módon előkészített csokoládénak a következő az előnye: Aki úton van vagy sietős a dolga, és nincs ideje italt készíteni a tablettából, lenyelheti azt egy pohár folyadék kíséretében, és a gyomorra bízhatja az improvizált reggeli elkeverését” -- írta Diderot 1772-ben.

A táblás csokoládé a 18. századig csak a gyógyszertárakban volt kapható, hangulatjavító és legyengült betegeket felerősítő gyógyszerként tartották számon. A kávénál és a teánál még mindig többe került, előállítása ugyanis nagyon körülményes volt. Aztán jött egy holland szabadalom, amelynek köszönhetően el lehetett választani a kakaóvajat a szilárd részektől, és megszületett az első igazi étcsokoládé. Közben kitalálták a gőzzel hajtott gépeket is, így a 19. század végére a csokoládé szinte mindenki számára elérhető lett. De még ekkor sem számított igazán olcsónak. 1875-ben az első tejcsokoládé is elkészült. Az 1880-as években már csokiautomaták is léteztek -- Stollwerck ötlete alapján. Csupán New Yorkban négyezer, Európa szerte pedig 15 ezer automata kínálta az édességet. 1903 karácsonyán Thomas Edison jóvoltából beszélő (vagy inkább zenélő) csokit dobtak a piacra. Ha a kedves vásárló egy idő után megunta a 300 melódiát, el is fogyaszthatta a csokilemezt.

A csokoládé sokáig „csodaszernek“ számított. Egy 17. századi orvost idézve: „A csokoládé napi fogyasztása visszaadja az egészséget, és meghosszabbítja az életet.” A csoki mellett szól, hogy boldogsághormonokat felszabadító anyagot -- feniletilamint is tartalmaz, valamint az érrendszer számára jótékony fenolokat. Mégsem ajánlott túlzásokba esni, a csoki zsír- és cukortartalma ugyanis meglehetősen nagy. (Magas tápértékének köszönhetően az első és második világháború alatt a katonák élelmezésének alapvető része volt.) Az aztékokon és a majákon kívül az európaiak is úgy tartották, hogy a csokoládé fokozza a nemi vágyat. Szerelmi légyottok előtt itta is szorgalmasan a tehetős réteg. „Senkinek sem ajánlom, hogy túl sok csokoládét igyon, mert kéjsóvár lehet tőle” -- figyelmeztette kortársait egy 18. századi orvos. (Aki meg akar győződni róla, hogy tényleg van-e ilyen hatása a csokinak, próbálja ki a mellékelt receptet.)

Mágikus csokiital
(Recept a kölni csokimúzeumból)
Hozzávalók: 2 vaníliarúd, 1 liter tej, 2 ek. kakaó, 1/4 l víz, 2 ek. méz, 2 ek. (nád)cukor, 1/2 teáskanál cayenne-i bors, 4 cl rum vagy tequila, csipet só.
A vaníliarudat 10 percig főzzük a tejben. Ezután a belsejét kikaparjuk, majd a kakaóval és a vízzel együtt felforraljuk. Hozzáadjuk a tejet, és jól összekeverjük. Ezután jöhet a méz, cukor, só, cayenne-i bors és a rum. Nagyon forrón vagy lehűtve kínáljuk.