Gasztronómiai honvágy

Kottra Éva 2012.4.14. 5:06

A gének gasztronómiai honvágya határtalan; erősebb a leghatalmasabb sziklafalnál, a legmasszívabb tengeri áramlatnál, és a legvastagabb kőfalnál is.

A napjainkban közkedvelt tradicionális magyar konyha ezerszínű változatosságának nincs párja a világon. Még az olasz konyha legnevesebb ételkölteményei sem képesek túltenni a nemes Eszterházy-rostélyos, vagy a nagyszerű csirkepaprikás, a mennyei dobostorta vagy a zserbószelet hiányán.

Sosem gondoltam volna, hogy a legegyszerűbb, néha csak fintorogva fogyasztott ínyencségek, milyen fontos szerepet játszanak egy magyar ember életében. Gyerkőcök, tinik, de főleg csinos fiatalok általában irtóznak a friss hagymától, a zsíros tepertőtől; s a disznóvérről már jobb, ha még csak említést sem teszünk.
Én is közéjük tartoztam. Mígnem egy nap, az egyik Duna menti szőlőhegyen, egy öreg szilvafa árnyékában, az aprócska pince elé állított tölgyfatörzséből lett asztal göröngyös tetején, ott hevert, étvágyamat hívogatva, pár maréknyi ropogós tepertő. Lilahagyma, friss kenyér és egy kevés megnedvesedett só is volt mellette. No, meg finom házibor. Vörös is, meg fehér is. Csábos vonzerőként lepte el orromat a natúr asztal felől áramló illatvilág, melyet jól ismertem, de eddig mégsem kedveltem. Oda-odapillantottam, mintha megbabonázott volna a csendéletre emlékeztető látvány. A nagypapa már rég felfalta volna az egészet! A szüleim sem haboznának sokat. Eljött az én pillanatom is: végre rászedtem magam, s nyelvbimbóim örömére bekaptam egy-egy szem ropogósra sült zsiradékkockát. Mellé vékony hagymaszelet és egy falat kenyér is járt. Többszörös ismétlés követte többször is előre átgondolt tettemet, és a borral öblítés sem maradhatott el. Talán felnőtté kell érni, vagy hosszú ideig külföldön élni, esetleg szommelierré kell válni, hogy egy ilyen egyszerű étel hatalmas élménnyé nőhessen az emberben.

Ropogós tepertő, frissen vágott vöröshagyma, fényes kacsazsírral megkent friss kenyérkaraj, illatos szalonna és füstölt kolbász, májas hurka, díszes ludaskása, vagy serpenyőben összeugrasztott disznóvér – az ínycsiklandozó, tipikusan magyaros parasztételek sorát a végtelenségig tudnám sorolni.
Minden magyar nyála összefolyik már csak a hallatán is e szerény soroknak. Hát még a külföldön élő magyaroké! Nem kell a mai Magyarország területén születnie annak, aki valódi magyarnak vallja és érzi is magát. Bár, az évek során a generációkat határokkal választották el a politikai konfliktusok, a gének mélyébe ivódott hovatartozást mégis lehetetlen elválasztani a térképen meghúzott választóvonallal.

Szlovákiában magyarok, Magyarországon szlovákok, másutt meg egyszerűen a volt Szovjetunió „leszármazottai”, esetleg a kelet-európai államok egyik „fajtája” vagyunk. Talán szomorúan hangzik, de valójában mégsem az. Sőt! Több kultúrát, több nyelvet, több szólásmondást, több ízletes ételt, italt, több fajta gondolkodásmódot, életstílust és több akcentusú, egymás iránti szeretetet vagy gyűlöletet ismerünk. Tehát gazdagabbak vagyunk. Talán néha-néha mi magunk sem tudjuk igazán, hová is tartozunk valójában, s amikor külföldön az iránt érdeklődnek, vajon a világnak melyik népéhez tartozunk, akkor hosszú történelmi leckékbe kezdünk, s mégsem értik, hogy akkor most magyarok, románok, ukránok vagy szlovákok vagyunk-e? Nyelvbimbóink sokkal közvetlenebbek: csabai kolbász, tisza-parti bográcsban főtt halászé, májas hurka, szarvasfilé, szilvásgombóc vagy eszterházy torta... Ilyesfajta választ hallanánk, ha szájpadlásunk beszélni tudna. Hallani biz´ nem halljuk, mégis élesen tudatunkig jut a sejtelmesnek vélt válasz. Hát, ez a tanúja hovatartozásunknak.

Török vérünket sem „mossa ki belőlünk” senki; a magyarok felében ugyanis ilyen gének is lappanganak. Aki nem tud ellenállni a krémtúróval megtöltött édességeknek, a törökméznek, a perzsa szárított mazsolának, marcipánnak, a kandírozott vagy a citrrusgyümölcsnek, abban nagy valószínűséggel török vér is folyik. A tőlünk több mint kétezer kilométerre élő szikulók és a magyarok között rengeteg közös tulajdonság mutatkozik. A csodálatos és rendkívüli, egyedien gazdag kultúrával rendelkező Szicília nem csak a klánok földje...

Legfőképp a magyar, a szlovák és a cseh konyha remekeit ismerjük, legalábbis úgy véljük. Kultúránk egy része viszont, főként, ha gasztronómiáról van szó, nagyban kapcsolódik az előbb felsorolt, arabok által behozott alapanyagokhoz is. A török hódítók ugyanúgy megismertették a törökmézet, a szerecsendiót, a mandulát, stb., velünk magyarokkal, mint a szicíliaiakkal. Vonásaink, erősen sértődékeny természetünk, a pikáns, fűszeres ízvilágú étkeink és a marcipános, túrós édességek, elképesztő módon összhangba borulnak, hosszú évszázadok, távoli országok és kontinensek különbségének révén is.

Hogy szlovák vagy magyar az állampolgárságom, vagy az útlevelem, hogy vezetéknevem kottra, vagy kottrova, egymindegy. A génekben lapuló közös eredetünk örökre változatlan marad, még a világ másik oldalán, sőt még a holdon, s azon túl is. Ha tetszik, ha nem.

A gasztronómiai értékek utáni honvágy egyértelműen bizonyítja testünk-lelkünk, minden porcikánk hovatartozását. Valamely módon az ereinkben csörgedező távoli népek jelenlétét is, hiszen itt-ott előbukkan az ősi közös vonás, miközben étvágyunkat csillapítjuk. Amikor egy egzotikus ritmusú zene különös erővel hat ránk, vagy amikor úgy érezzük, egy-egy étel nélkül nem élhetnénk. Ilyenkor biztosak lehetünk benne, hogy valami megmagyarázhatatlan, de létező kötelék még mindig ott rejtőzik sejtjeink mélységeiben.

Eva Kottrova