Diákmunka

Sábitz Katalin  2007.7.16. 15:13

Avagy milyennek látszik a nagybetűs Élet a valóságban egy dolgozó diák szemszögéből nézve.

Vastag, szürke felhőpaplan ült a panelházak tetején, de a nap már egyre több ablakon kukucskált be. 5 óra 12 perc volt. Reggel. „Vajon a többiek mit csinálnak ilyenkor?” – töprengtem munkába menet. Az első buszt persze lekéstem, de a menetrend gondoskodik a magamfajta, kevésbé gyakorlott korán kelőkről. Így nem kellett sokat várnom a következő járatig, és még így is kényelmesen beértem 6 óra előtt a célállomásra.

„Vajon a többiek mit csinálnak ilyenkor? Szünidőben? Alszanak, mi mást? Vagy még csak most kászálódnak haza a buliból…” Reggelente még jobban tudom magam sajnálni, mint máskor. Pedig valószínűleg nem én voltam aznap az egyetlen munkába igyekvő diák. A diákmunka-közvetítő irodák előtt általában tolongnak a vállalkozó szelleműek. A nyár sokaknak egyenlő a nyári munkával.

Már néhány éve én is így próbálgatom magam a nagybetűs Életben – kicsiként. És mondhatom, nem hiába! Nem csupán azt tanultam meg, hogyan kell úgy kapálni, hogy az eperpalánta a földben maradjon, ellenben a gaz ne, hanem azt is, hogy mindenféle munkának megvan a maga jó és kevésbé jó oldala. És hogy egyiket sem szabad lebecsülni.

Nem csak azt tanultam meg, hogyan lehet a szórólapot belegyömöszölni a postaládába, mielőtt a szekrénysor méretű, nem túl barátságos házi kedvenc odaér, hanem azt is, hogy bizony a napsütötte fém postaláda hőmérséklete a kezem forráspontjával egyenlő.

Nem csak azt tanultam meg, hogy az érett barackot hogyan kell szakszerűen a ládába gyűjteni, hanem azt is, hogy a jóleső fáradtság után édesebb a pihenés, mint a lustálkodás. Azt is megtanultam, hogyan készül a kedvenc sült krumplim, hogyan lehet asztalt törölgetni turbó tempóban, és hogy akkor is kedves, barátságos mosollyal kell a vendéggel beszélni, ha az maga Marilyn Manson...

Azt is megtanultam, mennyi egy szendvics szavatossági ideje, és hogy a – néha begyöpösödöttnek tűnő – szabályokat minden körülmények között be kell tartani. És persze türelmesnek és szolgálatkésznek kell maradni, mert a diák csak egy aprócska elem a gépezetben. Mert a Vendégért mindent meg kell tennünk, hiszen ő a hódolatunk tárgya. S ha erről megfeledkezünk, a műszakvezető az orrunkra koppint – teljes joggal, hiszen ő már régóta süti ott a burgonyát.

A tavalyi és az idei nyáron egész más területen gyűjtök tapasztalatokat. Egy műanyag alkatrészeket gyártó cégnél töltök be fontos pozíciót: naponta több ezer kütyüt kell átnéznem, és kiválogatnom a selejtet. Kissé monoton? Dehogy! Vagyis igen, maga a munka az. Na de a hangulat! Ilyenkor, nyaranta, amikor ott nyüzsögnek a diákok, minden korosztály képviselteti magát. Az idősebbektől mindenféle házi praktikákról, főzési trükkökről, a gyereknevelés fortélyairól hallunk, és rendszerint nagyokat nevetgélünk. A minap az volt a téma, szerelmesek-e az asszonyok a férjeikbe, másnap meg a hangulatgyűrű jött divatba. Mindenki a varázslatos ékszert próbálgatta, hogy megtudja, milyen hangulatban van éppen. Akinél sötétkékre változott a színe, az a papír szerint romantikus, a halványzöld pedig nyugodt. Érdekes módon senkinél nem jelzett olyasmit, hogy ideges vagy rosszkedvű.

Gyakran húzom a számat, hogy jaj, már megint menni kell, pedig a barátaim nyaralnak, meg szórakoznak… De végül is én választottam ezt. Amellett, hogy a pénz mindig jól jön, tényleg sokat tanulok. Nem csak az adott munkáról, hanem magamról, és a nagybetűs Életről is. Kicsit belekóstolok a felnőttek világába, megtapasztalom a felelősséget, amivel a kezemből kiadott munkáért tartozok. Megtanulom becsülni a pénz értékét, ami nem csak úgy az ölembe hull, hanem a lelkiismeretes fáradságért jár. Bebizonyítom magamnak, hogy amit elvállalok, azt teljesíteni tudom, és bizony, ha nincs kedvem, akkor is csinálni kell. Jó érzés, hogy képes vagyok rá.

Ám örülök, hogy ősszel visszaülhetek az iskolapadba, és még egy ideig „kicsi” maradhatok. Mert azért még sokat kell tanulnom.

Hozzászólások

@

Küldés