Jelen, múlt, mainstream, underground
Manapság mindenki egyedi akar lenni...
„I liked it before it was cool”
(9gag.com)
Woody Allen Éjfélkor Párizsban című komédiájában az írót alakító főhős visszavágyik a húszas évekbeli „igazi” Párizsba, amikor a város valóban az alkotók hazája volt, és minden kávéház cigarettázó, poharaikat emelgető bohém életművésszel volt tele.
Woody Allen visszaröpítette főhősét a hőn áhított Párizsába, ám mi a helyzet velünk, akik belefásulva a jelen nyújtotta lehetőségekbe, visszavágynak a múltba? Tálcán kínálják (némi hitel fejében) a „hiperszuperkúl” 3D tévét, meg az élőkoncertek illúzióját adó hangrendszereket – mi paradox módon mégis inkább a gramofonokra, és az épphogy csak felvillanó fadobozokra vágyunk. De mégis mi okból?
Itt jön a képbe a menő és az egyedi, melyeknek látszólag semmi köze a régi és új párosához, ám ha jobban megfigyeljük a körülöttünk sétáló embereket, lassacskán leeshet a tantusz. Hiszen ma már az számít egyedinek, aki üknagypapája pulóvereit és cipőit hordja, és a csövesek által is megirigyelt bő, piszkosnak és elnyűttnek ható ruhadarabokat részesíti előnyben. A dolog szépsége az, hogy mivel manapság mindenki – tudatára ébredt csecsemőtől a még tudatánál levő idősekig – egyedi akar lenni. Az egyedi az új menő, így mindenki tucattá válik, bekerül a mainstreambe, vagyis a főáramba, és búcsút mondhat a hőn áhított undergroundnak. (Az előző mondatomban szereplő két rendkívül népszerű, és gyakran használt kifejezés is jól példázza ezt.)
Ám a menők közé olvadt „exegyediek” általában nem ismerik fel elmúlásuk pillanatát, így továbbra is próbálják hitelesen imitálni páratlanságuk aranykorát, amely valljuk be, gyakran mosolyra fakasztó. Azok, akik tudomásul vették egyedülállóságuk megszűntét somolyogva hallgatják önmagukat áltató társaikat, akik azt próbálják bizonyítani, hogy ők bizony már nyolcévesen Mumford and sonst, és egyéb végtelenül menő indie rock együttest hallgattak, valamint már kétévesen azért hisztiztek a szüleiknek, hogy meggyötört bakancsot, és agyonfoltozott ruhákat hordhassanak.
Miért gondoljuk azt, hogy attól, mert egy stílusirányzatot képviselünk, egyedinek számítunk? Éppen a hovatartozás tesz minket ugyanolyanná, mint a többieket, amivel nincs is probléma, hiszen a társadalmi kohézió erről szól, erről akar szólni, és a modernkor lázadói aztán tényleg nem a rendszer ellen kelnek fel, csupán divatból kívánnak különbözni. Így nem is csoda, hogy tömegtermékké formálódnak.
Ironikus látni, hogy azok a tárgyak, ruhák, kellékek, amelyeket 90 évvel ezelőtt használtak, ma valódi státusszimbólumnak számítanak a sznobok, divatkedvelők, és azoknak a körében, akik divatosnak kívánnak látszani. Azok a termékek kerülnek sok-sok millióba, amiket anno pár fillérért a magukévá tehettek az emberek, és azok a készülékek, amiket hosszú kutatás és fáradtságos munka árán hoztak létre a fejlődés érdekében, már pár ezer forintért a markunkat üthetik. Ma már nem spórolunk hónapokig egy új csodaszép bőrtáskára, amit kinéztünk magunknak egy közepes árkategóriájú üzletben, hanem felcaplatunk a padlásra és lehordjuk a porosodó, dohos ruhákkal teli dobozokat, és megkeressük benne édesanyánk rég nem használt barna táskáját, mondván úgysem jön velünk szemben az utcán. Pár évvel ezelőtt talán igaz is lett volna ez a teória, ám ma már minden második ember (fiatal mindenképpen) tüsszögve kotorászik a porfelhő homályában, továbbra is abban a hitben élve, hogy na, ő bizony most hallatlanul egyedi lesz.
Miért gondoljuk azt, hogy az tesz minket egyedivé, ami már elmúlt? Persze, a divat már csak ilyen, állandóan ismétlődik, hiszen ma már nehéz újat mutatni. De az egyediség éppen, hogy a divat ellentétét képezi! Nem szabad azt gondolni, hogy amit az underground vagy akár a mainstraim diktál, az szép és jó, és máris páratlanul különlegessé válunk tőle. Az egyediséget nem a húszas évek fényűző Párizsában kell keresni, és nem is Budapest romkocsmáiban, hanem saját kreativitásunkban.
Fel lehet használni mindenféle stílusirányzat jellegzetességeit és kellékeit. De tudni kell keverni, tudni kell a magunkévá tenni, és nem azért kell csupasz babákat aggatni a falra, mert a Csendes kávéházban is azok lógnak a plafonról, hanem azért, mert egy benső kényszer teteti azt fel velünk oda
Hozzászólások
A rovat további cikkei
Üresség
A minap az aktuális kérdést feszegették ismét – mi mást, mint a „járványhoz” kapcsolódó oltás/nemoltás témáját
2024.11.20.
Jótékonyság
Az élet tele van szárnyalásokkal és zuhanásokkal. Kellemes meglepetésekkel és csalódásokkal.
2024.10.30.
Valakik és tényezők
Ma mindenki valaki akar lenni. Valaki, aki megmondja másoknak, hogy azok mit csináljanak, és azt hogyan tegyék.
2024.4.18.
Szavak
A naponta átlagosan legtöbbször elhangzott szó egy ideje egész biztosan az elfogadás, a másság, a megértés és a tolerancia.
2024.3.9.
Előjogok
Tudom, lejárt lemez, de feltette már valaki azt a kérdést, hogy a kovidinvázió alatt a teszt vagy az oltás mellé miért kapott egy darab papírt? A teszteléshez járó papírdarab határidős volt, és úgy szolgált, mint előjog, belépőjegy a társadalomba.
2023.10.11.
Gondolatok a szabadságról
A szabadság szó inflálódott el leginkább, és itt érhető tetten a legnagyobb csúsztatás, mert a szabadság színes zászlaja alatt a végső és totális diktatúrába menetel a világ...
2023.9.13.
Halló, van ott valaki?
Megszámlálhatatlan kommunikációs csatornánk van, de vajon megtaláljuk egymást?
2023.5.16.
Előregyártott jövő
1950-es évek: a kezdetekben a faluban csak két ház volt „tele vízióval”. Oda gyűltek a szomszédok a rövid műsoridőben…
2023.5.15.
Egy szakítás után
Egy szakítás után soha meg nem válaszolt kérdések sorozata tart éberen éjszakánként.
2023.4.28. 16
Hazudni szabad?
Manapság nem szokás mélyebbre ásni, megszoktuk a felszínes életet. S ha valaki olykor elgondolkodásra buzdít, azonnal megbélyegzik: konteós. Vajon miért?
2023.4.9.
Sokasodó furcsaságok
Csengetnek. Ajtót nyitok. A szélesre tárt ajtóban Mari néni vacog. Mondom lépjen beljebb...
2023.3.7.