Mennyit bír a nő?

Kalocsay Ildikó  2005.5.24. 6:57

A nők valószínűleg titkos információkat hordoznak magukban, melyek az elmúlt évezredek alatt kerültek a génjeikbe.

Ezek persze nem véletlenül ivódtak beléjük mélyen, hanem azon történelmi korok hatására, amelyek bizony eddig sosem kedveztek a nőknek.

A lánygyermekeket még ma is arra nevelik, hogy a „másiknak” éljenek. És igazi lényük háttérbe szorítására, vágyaik feladására, szolgálatra, alázatra és áldozathozatalra. A lányokat nem tanítják meg nemet mondani! Felnőttkorukra tehát a nők többségének lelkiismeret furdalást okoz, ha nem élhetnek másokért, ha nem szolgálnak és kiszolgálnak. Lelki szabadságukat számukra is tisztázatlan önkéntességgel szorítják furcsa korlátokba. Lelkük mélyén viszont állandó nyugtalanságot, elégedetlenséget éreznek, valamiféle hiányérzetet. Hiszen ezt az áldozathozatalt senki sem díjazza, sőt még csak el sem ismeri!

A fentiekből ered, hogy a nő úgy érzi, ő sosem fáradhat el. Míg a férj a munka után, esetleg a házkörüli teendők elvégzése után jogosan heveredhet le pihenni, a nőnek nincs megállása. Reggel kávét főz, reggelit készít, zoknit, inget keres. Napközben dolgozik, közben kiváltja a beteg rokonság receptjeit a patikában, a hivatalokat rója, postára megy. Este mos, főz, vasal, rendet rak, körmöt lakkoz. Nem ragozzuk tovább, hisz ismerős a helyzet! Mindannyian tudjuk, hogy a rohanó életvitel az ember produktív korának egyik velejárója. Míg az óvodás és iskoláskorunk meg a nyugdíjas éveink viszonylagos kényelemben és nyugalomban telnek, míg dolgoznunk kell, a napi feladataink és a munka elvégzésén túl nincs nagyon időnk megpihenni.

De vajon ki várja el tőlünk, nőktől, hogy a feszített tempó, az önként és dalolva elvégzett túlórák után, a tévé előtt ne a filmre összpontosítsunk, hanem a vacsorafőzésre, pulóverkötésre, zoknistoppolásra, mosásra, a gyerekek házi feladatára, vagy a fürdőszobai kőművesmunkára? Vagy, ha betegek, lázasak vagyunk, akkor ne az ágyat nyomjuk, hanem bevásároljunk, elmenjünk a gyerekért az oviba, vigyázzunk az unokáinkra, bekapáljuk a kertet, és befőzzük az uborkát? Kinek akarunk megfelelni, amikor saját kezünkbe próbájuk venni barátnőnk, édesanyánk/lányunk, szomszédasszonyunk életének irányítását, és magukra vesszük mások lelki terheit? És ki várja el tőlünk, ha hullafáradtak vagyunk, és utolsó erőnkből sütöttünk valami finomat torkos gyerekeinknek, hogy ezután még portalanítsuk a lakást? Hiszen érezzük, rég túlléptünk képességeink határán – zúg a fejünk, szédülünk, remegünk, kimerültünk.

Testünk nyilvánvalóan figyelmeztet: ennyit, s ne többet! De mi nők, nem hallgatunk a jóindulatú figyelmeztető jelekre. Belénk nevelt kisebbrendűségi komplexusaink miatt állandóan bennünk él a bizonyítási vágy, és a naiv romantikus elképzelés, hogy fáradságainkért, önfeláldozásunkért egyszer megkapjuk méltó jutalmunkat.

Közben észre se vesszük, hogy minél többet teljesítünk, annál többet várnak el tőlünk. Már nem panaszkodhatunk, nem lehetünk fáradtak – egyszerűen nem hiszik el nekünk. Hiszen a hosszú évek során mindenki azt látta, hogy többet bírunk, mindent kibírunk. Sok mindent kibírunk, persze, csak közben gyomorfekélyt kapunk meg epegörcsöt, női betegségeket, migrént, szívpanaszokat, magas/alacsony vérnyomást, ideggyengeséget, depressziót, isiászt, derék- meg ízületi fájdalmakat – vagy váratlanul összeroppanunk!

Talán mindezt megelőzendő érdemes lenne odafigyelni azokra a testi jelzésekre! Pihenjünk le, ha csak öt-tíz percre is, amikor már remeg a lábunk. Ne aggódjunk, nem dől össze a világ nélkülünk, minden tennivaló megvár minket! A takarítás, ablakmosás, portörlés és egyéb háztartási munkák is.

A hétvége sem arra való, hogy még többet dolgozzunk. Bizonyára találunk magunknak egy-két órát arra, hogy regenerálódjunk. Ha városban lakunk, menjünk ki a természetbe, a szabad ég alá! Biciklizzünk, sétáljunk, tornázzunk, látogassuk meg a számunkra kedves ismerőseinket, kiránduljunk, beszélgessünk a gyerekeinkkel, olvassunk, hallgassunk zenét, relaxáljunk, menjünk el múzeumba, moziba, kiállításra – és semmiképp sem a nagybevásárlás legyen az egyetlen szórakozásunk!

Csináljuk azt, amihez őszintén kedvet érzünk! Ne sajnáljunk egy kis időt magunkra fordítani: a megújulásra, feltöltődésre! Hagyjuk az örökös kibúvókat, lazítsunk már végre egy kicsit, hogy folytatni tudjuk! Hiszen úgy szép a világ, ha okosan élünk, s épen marad testünk-lelkünk!

Hozzászólások

@

Küldés