Fogyás diéta nélkül

Jády Mónika 2016.5.18. 0:17

A diéták semmit nem érnek, állítja Nicole Jäger, aki egykor 340 (!) kilogrammot nyomott.

A német nőnek akkor sikerült felére csökkentenie testsúlyát, amikor végre felhagyott a különféle fogyókúrákkal. Tapasztalatait Die Fettlöserin, Eine Anatomie des Abnehmens (A zsírolvasztó, A fogyás anatómiája) című könyvében írta meg

A 33 éves Nicole Jäger gyerekkorától kezdve súlyproblémákkal küszködött, ahogy családja többi tagja is. Szülei nem húztak határt az elfogyasztott ételmennyiséget illetően, nem támogatták az egészséges étkezési szokások kialakítását. Ötéves volt, amikor először küldték kúrára. Nagykorúságáig négy további kúrán vett részt, minden eredmény nélkül.

Az állandó fogyókúrázás teljesen felborította az anyagcseréjét. Napközben nem evett szinte semmit, este viszont rátört a farkaséhség, amit gyorsételekkel próbált csillapítani. Az evés függőséggé vált nála. Ha valami sikerült, étellel jutalmazta magát, ha nem, megvonta magától az ételt. Vagy épp étellel vigasztalta magát: evett, ha magányosnak érezte magát, evett, ha hiányérzete volt... Húszas évei közepére elérte a 340 kilós testsúlyt.

Persze, azelőtt is tudta, hogy segítségre van szüksége. De mint mondja: ha képes lett volna elfogadni a tanácsokat, nem hízott volna el ennyire. Másrészt, nehéz volt olyanokra hallgatni, akik lekezelően bánnak a túlsúlyosokkal. Aki kövér, az önfegyelemre képtelen, lusta, motiválatlan a normál súlyúak szemében – és sok orvos szerint is --, és ezzel már gyerekkorában szembesülnie kellett.

Hogy milyen érzés ekkora súlytöbblettel élni? 340 kilósan a fiatal nőnek állandó társa volt a fájdalom. Néhány lépés megtételéhez is a falnak kellett támaszkodnia, már az is kimerítette, hogy eljusson a pár méterre lévő mosdóig. Már nem tudott fekve aludni, vizelet-visszatartási gondjai és testérzékelési zavarai voltak: már nem is érezte, hol vannak teste határai. Nem tudta elhagyni a lakását, az akkori élettársa látta el. Depressziós volt, gyakran esett pánikba. Meg volt róla győződve, hogy harmincéves kora előtt meg fog halni. Aztán egy reggel olyan tüneteket produkált a teste, amit infarktusnak gondolt. Órákig tartó pánikroham tört rá. Ez volt a döntő pont: elhatározta, így nem mehet tovább. Az orvosok gyomorgyűrűt javasoltak, Nicole ezt viszont elutasította. Sejtette, hogy nem a gyomrával, hanem a lelkével van probléma.

Saját bőrén megtapasztalta, hogy a „csodadiéták” csak átmeneti súlycsökkenést biztosítanak. Azt mondja, tényleg kipróbált mindent, az ananászkúrától kezdve a káposztaleves-, a lapkenyér-, a tojásdiétán keresztül a koplalásig. Minden diéta előtt meg kellene kérdezni magunktól, hogy képesek vagyunk-e azt egész életünkben tartani – mondja. Ha a válasz nem, a legjobb, ha bele sem fogunk. Nicole mindörökre felhagyott a fogyókúrázással, ám teljesen megváltoztatta étkezési és életviteli szokásait. A rengeteg kalóriát tartalmazó gyorsételek és a fehér lisztes, cukros termékek lekerültek az étlapjáról, friss hozzávalókból kezdett ebédet és vacsorát főzni, többet próbált mozogni. Ahogy ő fogalmaz: kompromisszumot kötött saját magával. Rájött, hogy ehet bármit, amit megkíván, csak ismerni kell a mértéket. Alapjában véve a fogyás képlete egyszerű: valamivel kevesebb kalóriát kell magunkhoz venni, mint amit felhasznál a testünk. Ezzel az egyszerű szabállyal hét év alatt sikerült megszabadulnia testsúlya felétől.

Azóta nagyszerűen érzi magát, bár tisztában van vele, hogy még mindig túlsúlyos. Tanácsadóként, súlyproblémás kliensekkel dolgozik, és nagyon szereti a munkáját. A hozzá fordulók azt mondják, először az életben érzik úgy, hogy valaki megérti őket. A tanácsot kérők többsége kevesebbet nyom, mint maga a coach. Nicole azt sugallja feléjük, hogy értékük nem a mérlegen látott súlytól függ. Ha túlsúlyuk miatt rosszul érzik magukat, tenni kell valamit, viszont személyiségként teljesen rendben vannak, jelenlegi testalkatukkal is. Mint mondja, régebben azt gondolta, egy idő után már nem olyan fontos ez a kérdés. De nyilván tévedett: 72 éves hölgy is jár hozzá. A férfiakat kevésbé foglalkoztatja a túlsúlyuk, általában csak akkor kérnek segítséget, ha testi tünetek kezdik kínozni őket.

Nicole rendszeresen jár úszni. – Hihetetlen rosszul nézek ki fürdőruhában – mondja. – Persze, mindenki megbámul. De ha attól teszem függővé a sikeremet, hogy mások mit gondolnak rólam, semmi nem változik meg az életemben. A vízben csodálatosan könnyűnek érzem magam. Szemüveg nélkül úszom, hogy ne lássam mások pillantását. Egy vízálló MP3 lejátszót is viszek magammal, hogy ne halljam a megjegyzéseket. Mert azért az én gerincem sincs mindig vasbetonból.

A súlydiszkriminációval valószínűleg szinte minden túlsúlyos találkozott már. Nicole azt írja egyik blogbejegyzésében: minden egyes gramm testsúlyra, amit lefogy, akad egy ember, aki azt gondolja, közölnie kell vele, hogy túl nagynak találja a fenekét. Mindezt úgy, hogy nem is tudja, épp tesz-e valamit a túlsúlya ellen (mert azt senki nem látja, hogy volt már ennél méretesebb is), esetleg elégedett magával úgy, ahogy éppen kinéz. Ám nemcsak a túlsúlyosak ismerik ezt a problémát. Nicole Jäger anorexiásokat és bulimiásokat is fogad praxisában, s tőlük szintén nagyon gyakran hallja, hogy a „túl vékony” embereket sem kímélik meg. Ismeretlenek és ismerősök egyaránt tesznek külsőre vonatkozó megjegyzéseket, sőt még orvosok is.

A jó humorérzékkel megáldott nő legszívesebben a test vonalát követő ruhákat visel. Kedvencei a fekete mellett a piros és a lila. Régebben bő pulóverekben és nadrágokban járt, de soha nem érezte magát jól bennük. Sőt, úgy találta, hogy még kövérebbnek látszik bennük. Nem olyan régen egyik családtagja azt mondta neki, hogy a helyében ő nem hordana ilyen ruhát, mert olyan nagy benne a feneke. Vagy úgy..., szóval a ruhán múlik? Én pedig azt gondoltam már, hogy általában véve kövér hátsóm van! – reagált Nicole. Hát igen, egy kövér nő vagyok, sem így sem úgy nem tudom ezt leplezni – sőt, sokkal tovább megyek: egyáltalán nem is akarom – írja blogjában.

Forrás:
Annabelle magazin
és
Nicole Jäger weboldala: www.fettloeserin.de