Farsangolás

Huszár Ágnes  2010.2.6. 17:45

Február, régi nevén böjtelő hava a mulatságok, a táncos vigasságok és a maskarázások ideje.

A mai társadalom szórakozásképpen főleg álarcosbállal vagy táncos, ünnepi jellegű bálozással tölti ezt az időszakot.

Régebben jelmezes, álarcos játékokkal szórakoztatták magukat a falusiak, és ezek az alkalmak adománykéréssel, jókívánságokat mondó köszöntésekkel kapcsolódtak össze: „Kívánok most minden jót, drága jó bort, olcsó sót, jó kenyeret, szalonnát, melléje meg pogácsát!” A jókedv és a mulatozás eredetileg a tavasz eljövetelén érzett öröm kultikus kifejezése volt. A bőséges eszem-iszom ősi, termékenységet varázsló szokás emléke volt, mellyel a természetet hasonló bőségre akarták serkenteni. Február 2-án, Gyertyaszentelő Boldogasszony napján a gyertyaszentelés szintén az ősi tavaszkezdő tűz tiszteletét idézte. Ekkor a házban minden tüzet eloltottak, és a gazda új tüzet gyújtott a megszentelt gyertya lángjával.

A farsang kezdetét zajkeltés, kolomprázás, ostorpattogtatás is jelezhette, mely elűzte a faluból a rosszat és a bajt. Az egyházi évben a farsangi időszak január 6-án, vízkereszt ünnepével kezdődik, és hamvazószerdáig tart. A népi hagyományban a tulajdonképpeni farsangolás a farsang három utolsó napján: farsangvasárnap, farsanghétfőn és farsangkedden zajlott.

A bolondozás része volt a tréfás temetés, a tréfás lakodalom, az állatalakoskodás, az asszonyok és a gyerekek farsangolása, a rönkhúzás is. Mindez mágikus jelleget öltött azzal, hogy ezekben a tréfálkozásokban a fordított világ, a hagyományos parasztvilág szokásait megfordító cselekedetek nyilvánultak meg. Az életre: borra, kolbászra, szép lányokra utalt a tréfás temetés szövege, az emberek állatként jelentek meg, menyasszonynak öltözött egy férfi, a vőlegény pedig nő volt. Ebben az időszakban a paraszti világ fordított voltára utalt az is, hogy a nők az asszonyok farsangolásakor a közösség előtt „nyilvánosan” mulatozhattak (ahogy a lakodalmak alkalmával is), és a gyermekek ekkor egy rövid időre beléphettek a felnőttek világába.

A farsangolásban nagy szerepe volt a rögtönzésnek, amely nagymértékben függött a nézők reagálásától, így nem csak maguk a farsangolók vettek részt a bolondozásban, hanem a közönségként jelenlévő háziak és nézelődők is. A farsangolók ruházata, álarca vagy az arcukra kent festék a megjelenített figura jellegzetes vonásait tükrözte. A tréfás lakodalom férfi-menyasszonya túlzottan be volt kenve arcpirosítóval, nőies vonásokat kölcsönöztek neki a ruha alá gyűrt rongydarabok. Púpos ember, ördög, öregasszony, muzsikus cigány, perselyes zsidó, drótos tót, fordított ember, bolond, medve és medvetáncoltató jellegzetes és felnagyított vonásai voltak felismerhetők a maskarázók, dőrejárók között.

A farsang gondolatköre a párválasztás körül is forgott, és ez az időszak a lakodalmak legfőbb ideje volt. Az őszi és téli disznóölések hurkái, kolbászai ekkor fogytak el. Bor és pálinka itatta magát a lakodalmi népség körében. A fiatalok a táncmulatságok alatt ismerkedtek meg, és a lányok általában elkeltek. Azokat a lányokat, akik ez idő alatt pártában maradtak, a farsang végén kicsúfolták: kitáncoltatták őket a mulatság helyszínéről, és régebben ők húzták végig a falun a rönköt vagy a tuskót a tréfás lakodalom részeként. „Rönköt emelj, szakadj meg, miért nem házasodtál meg!”

Az állatalakoskodás megjelenhetett a helyi maskarázás részeként, de megtörténhetett az is, hogy más falvakból medvetáncoltatók, kecsketáncoltatók érkeztek. Előadták „tudományukat”, és azért ételadományt kaptak.

Az adománykérők és falujárók közé tartoztak az iskolás gyerekek, akik Balázs napján, február 3-án, Szent Balázs püspök emlékére „balázsoltak”. A balázs-járás során gyűjtött adományok a falusi tanítók és papok jövedelméhez tartoztak. Néhol a tanító is a gyermekekkel tartott, és színjátékszerű köszöntőt mondtak minden háznál.

Dorottya napján, február 6-án az enyhe idő még jeget, fagyos napot ígért Julianna napjára, február 16-ára. Ha aznap hullott a hó, azt tartották, hogy Julianna megrázta dunnáját, vagy kitette, és az kiszakadt. Február 19-én, Zsuzsanna napján figyelték a pacsirtát, mert ha ezen a napon megszólalt, akkor már a tavasz közeledtét jelezte. Egyes vidékeken szerencsétlennek tartották február 22-ét, Üszögös Szent Péter napját. Ekkor az asszonyok nem nyúlhattak a lisztbe, félve attól, ha megteszik, üszögös lesz a búza. Mátyás napján, február 24-én az időjárásból jósoltak a tojásszaporulatra: „Ha hideg van, sok tojás lesz, ha meleg van, kevés.” Az ekkor fogott halat a halászok az egész évi szerencse előjelének tartották.

Farsang farka a farsangolás utolsó három napja volt, amikor a móka részeként a kolbász-, tojás- és tyúklopás is lehetséges volt. A farsangi mulatozás bőgőtemetéssel zárult, mellyel eltemették nem csak a farsangot, hanem az egész telet. A bőgőtemetés részeként siránkozó hangon mondták: „Jaj, de milyen keserves a bőgő élete! Ha a farsang elmúlt, nincsen becsülete!” Néhol ezt az időszakot egy öregasszonyruhába öltöztetett szalma és rongybábu jelképezte, melyet a patakba vetettek vagy elégettek. Elűzték a faluból a telet, a hideget, a rosszat, a betegséget és a bajt.

A mulatozásnak farsang keddjén, éjfélkor lett vége. Hamvazószerdán mindenki a templomba sietett, ahol a pap a szentelt barka hamujával keresztet rajzolt a hívők homlokára. A „hamvazkodás” annak emléke volt, hogy őskeresztény szokás szerint ezen a napon a hívők vezeklésként hamut szórtak a fejükre.

Hamvazószerdát követő csütörtökön, „zabálócsütörtökön” vagy „kövércsütörtökön” még egy napra szünetelt a szigorú böjt. Ekkor a falusiak elfogyasztották a farsangi ételmaradékokat: „Inkább a has fakadjon, mintsem az étel megmaradjon!” Néhol ezt a napot zöldcsütörtöknek nevezték, mert ekkor már nem szabadott húst fogyasztani.

Hozzászólások

@

Küldés