Halottak napjára

Takács Anita  2010.11.2. 4:59

Pár napja megint zaklatott vagyok. Bár ez így megy, amióta elmentél.

Lassan négy éve is van már, a pontos évre viszont valamiért nem emlékszem. Nem akarok rá emlékezni. Pedig betéve tudok minden egyes jeles napot a családi krónikánkból: születésnapok, házassági évfordulók, névnapok…

Egyedül a haláloddal nem tudok mit kezdeni. El sem búcsúzhattunk. Bár mintha Te érezted volna, mámoros pillanatokban utaltál dolgokra. Mintha útra bocsájtottál volna az élethez szükséges tudnivalókkal, amiket azóta is elemezgetek, nem túl sok sikerrel. Egy kerek hónapig harcoltál az életedért, és utólag nagyon sajnálom, hogy nem tudtam segíteni ebben. Valamiért azt éreztem, hogy már elveszítettünk Téged. Pedig még éltél, és élni akartál, viszont a szemed megváltozott. Valami eltűnt belőle. Az a ragyogás, ami előtte megvolt. És szörnyű, de azóta sem tudok mit kezdeni ezzel az élménnyel. Fáj, mert cserbenhagytalak. Voltak még terveid. Pont tavaszodott, és rendre intetted a családot, várjunk még a veteményezéssel. Majd ha hazajössz…

És a gyümölcsös… Sokszor jártam kinn a háznál, de már semmi sem a régi. Az utcáról is eltűnt a két nagy cseresznyefa, amit ültettél. Azt hittem, megszakad a szívem, amikor a hűlt helyük fogadott. Kivágták.

A kert sem a régi, nélküled semmi nem a régi. Néha fölhívlak telefonon, és várom, hogy fölvedd. Várok, hátha fölébredek, és Te azt mondod a vonal túlsó végéről, hogy csak rossz álom volt az egész. Annyi mindent kérdeznék még, ahogy régen. Hallgatnálak, ahogy mesélsz. A családunkról, az életedről, a faluról. Pár éve megírtam a történeted, nehogy megfakuljon az idő által, amit elmondtál. Ha otthon járok, elő is keresem. Valahol ott rejtettem el a polcon a könyvek közt.

Cikáznak a gondolataim, kavarognak az érzelmeim, de nem tudom őket mondatokká formálni. Nehezemre esik. Úgy tűnhet az egész, mintha érzelmek nélkül szólnék most Hozzád. De Te biztosan érted, mi zajlik bennem. Gondoltam, majd az idő megoldja. De nem, ez egyre fájdalmasabb. Egyre több minden történik, amiről szeretnék mesélni Neked, és egyre több mindenki él velem, akiket ha ismernél, boldog lennél. Biztosan ők is szeretnének úgy, ahogy én.

Milyen különös az ember. Akkor is szeret, amikor a szeretete tárgya már megszűnt létezni. Bár azt mondják az okosok, a lélek nem hal meg. A szívünkkel, vagy a lelkünkkel szeretünk? Mert ha az utóbbival, és az is igaz, hogy halhatatlan, akkor Te is szeretsz még minket. A halálodon túl. Biztosan ezt érzem. Ez az, ami zaklat. Nem hagyja, hogy elfelejtselek. Olyan sokszor kérlek, hogy adj valami jelet, és ha tévúton járok, terelj a helyes irányba! De nem érzem az óvó tekinteted, és nem tudom, hol keresselek.

Ahogy a gyermekkorom, úgy illantál el Te is. Minden olyan szép volt. Boldogok voltunk. Még most is érzem a bőrömön a perzselő nyári napsugarat, érzem a sárgadinnye mézédes illatát, érzem a héja érdességét, ahogy a számhoz emelem. És ott ülsz mellettem az udvaron. Lehunyom a szemem, és látom a dolgos kezeket…

Ahogy írok, kezdek rádöbbenni, hogy az életedre kell gondolnom, és nem arra, hogy elmentél közülünk. Szerettelek, és sosem halsz meg, hiszen itt élsz velem a dalban. Nem másutt kell keresnem Téged, csak a szívemben halkan. Bujkálsz fürtös, göndör hajamban, benne vagy minden lélegzetvételemben, mosolyomban, álmaimban.

Örökkön-örökké. Ámen

Hozzászólások

@

Küldés