Emlékek cukrászdákról, süteményekről

Kottra Éva 2012.8.25. 5:37

Oly szívesen emlékezem vissza azokra a pillanatokra, amikor suli után beültünk az édes-kedves illatoktól kicsattanó cukrászdába!

Oly szívesen emlékezem vissza azokra a pillanatokra, amikor suli után beültünk az édes-kedves illatoktól kicsattanó cukrászdába, hogy valamelyik finomsággal kényeztessük torkos nyelvbimbóinkat. Ropogós karamell áttetsző lapjával bevont dobostortával, a hívogató illatú puncsos sütivel, a tojáslikőrrel töltött csintalankodásra hívogató csokispiccel, vagy a mennyei cukormázzal bevont képviselőfánkkal. Az akkori ízvilágra még ma is tökéletesen emlékszem! Gyümölcspohár is bőven volt. Mandarin-, eper-, ananászkompót kitűnően ízletes nedűben – vagy a gesztenyepüré! Mindegyiket tartósítószerek nélküli hamisíthatatlan tejszínhabtorony koronázta.

Miközben kényelmesen falatoztam barátnőim társaságában, vagy családtagjaim körében a kerek aszalt körbeülve, a cukrásznék hófehér köpenyben, óriási méretű tepsivel a vállukon juttatták a csodás tortaszeleteket, a finom aromákat árasztó konyhából a hűtött üveges vitrinek felé. A fehér porcelántányéron legalább két-három különböző nyalánkság várta, hogy bekebelezzem, de mindig felcsillant a szemem a sütihordó hetyke hölgyek láttán. Valószínűleg jól tudták, hogy minden torkosnak egy és ugyanaz a gondolata támad a gusztust gerjesztő, fegyelmezett hadseregként felvonuló édes sütemények sebes tovaszállása láttán. „De jó lenne onnan a magasból, a gőgös cukrászné válla tetejére emelt sütőlapról csak egyetlenegy falatot elcsenni!” – fordult meg a fejemben minden alkalommal.

Pont úgy, mint a nagyinál, még ebéd előtt szinte rítusként, aminek persze sosem örült, mert akkor egyik unoka sem akart már a főételre koncentrálni. Ámde a tiltott gyümölcsnek mindig édesebb zamata van. Az elcsent falat valahogy sokkal finomabb, sokkal illatosabb és olyan nagyon ellenállhatatlan; szinte varázslatos hatalommal bír, mintha azt súgná: „Gyere édes gyermek, kóstolj meg kérlek!” És az elvarázsolt kisember titokban, valóságos csirkefogóként oson be az éléstárba. Hű, micsoda mesebeli illat! Elképesztő! Vajon mi lehet az a különleges erejű rendkívüli „ingrediencia”, amitől a csemege idebenn, a hűvös és a halkan pislogó sejtelmes fényű éléskamrában jobban esik, mint a díszes ebédlőasztalnál kellemes zeneszó mellett? Nehéz e kérdésre kielégítő választ adni.

A csokimáz illata különleges erővel csapja meg a légutakat: a szájpadlás érzékeny kupoláját simogatja egészen a torokig, mintha már rég ottan olvadozna a zserbó tetejéről lenyalt isteni eledel. A pozsonyi kiflik illatát még a vaníliás porcukorból varázsolt, havas tájra emlékeztető, patyolatfehér lepel sem tudja palástolni, s a szűk spájzi légtérben hogy lehetne szembeszegülni az őskortól bennünk dulakodó ösztönnel szemben? Pajkos testvéremmel és a huncutkodást mindennél jobban kedvelő unokatestvéremmel izgatottan bogoztuk ki a rejtett töltelékek különböző illatanyagának hovatartozását. Diós és mákos illatfelhők kavarogtak felettünk, csintalankodó apró termetek felett. Örömünk határtalan volt, amikor sikerült végre rátalálni a saját ízlésünk legkedveltebb fajtájára még mielőtt a nagyi észrevette volna, hogy ott duhajkodunk (ebéd előtt) a furfangos unokák miatt magasra polcolt falatok társaságában.

Eva Kottrova