A barátság mulandó

Faar Ida  2013.4.2. 4:32

A legjobb barátnők voltak. Évtizedekig együtt koptatták az iskolapadot.

Még egyetemre is egy helyre mentek, csak más szakot választottak. Közös albérletük mindig hangos volt a kacagásuktól, jöhetett bármi – új szerelem, mások áskálódása – mindvégig kitartottak egymás mellett.
Egészen a diplomaosztó utánig.
Akkor ugyanis minden igyekezetük ellenére nem tudtak egymás közelében munkahelyet találni. De megfogadták, hogy mindig tartani fogják egymással a kapcsolatot.

Éva egy vidéki kisváros középiskolájában tanárként helyezkedett el, Enikő pedig a fővárosig szaladt világmegváltó terveket szövögetve. Az első évben havonta találkoztak, egy-egy hétvégét egymásnál töltve – ugyanolyan bensőséges kapcsolatot teremtve, mint egykoron. Aztán egyre ritkultak ezek a találkozások. Enikő fontos feladatot kapott: egy politikai párt tagjaként sokszor foglaltak lettek a hétvégéi, de telefonon továbbra is hosszas párbeszédet folytattak egymással. Ahogy teltek az évek úgy ritkultak ezek a beszélgetések, a telefonálást pedig felváltotta a levelezés, majd a kapcsolattartás az ünnepekre küldött üdvözlőlapokra soványodott.

Aztán egy napfényes tavaszi napon újra egymás közelébe sodorta őket a sors: Enikő a kisvárosba érkezett népes sleppel a nyomában, hogy támogatókat nyerjen maguknak a következő évi választásra. Napok óta agitált, gyűléseket tartott, szórólapokat osztott, meglátogatta a helyi kórházat, ajándékokat vitt az iskolákba, óvodákba, s mint egy forgószél – felkavarta a kisváros álomittas közéletét. Éva is hallott a nem mindennapi vendégről, s kíváncsian várta, hogy egykori barátnője mikor teszi tiszteletét nála. De hiába: a kapucsengő csak nem akart megszólalni. Ezért aztán elhatározta, hogy kezébe veszi az irányítást, és annyi év után rápirít „szószegő” barátnőjére.

Először személyesen próbálkozott, de a közelébe sem jutott. Az irodában az „asszisztense” fogadta, akit nem hatott meg a kettejük barátságáról szóló történet, s Enikő elfoglaltságára hivatkozva elküldte Évát. Ezért másnap már is elővigyázatosabb volt – telefonon tett kísérletet. Nagyon megörült, amikor meghallotta Enikő hangját felcsendülni a túlsó végen. Fél percbe telt, mire ráébredt: barátnője felvételről ecseteli pártja ország újító programját – lazán a hívó fél számlájára. Már kezdte feladni, amikor délután a postaládájában talált egy szórólapot, mely szerint Enikő másnap meghallgatást tart az őt támogató választópolgárok számára.

Lázasan készülődött a találkozásra – olyan lett, mint a saját diákjai a mindent eldöntő vizsga napján. Az iroda zsúfolásig tömve volt emberekkel, mindenki egy-egy sorszámot szorongatott a kezében. Ő is kapott egyet, azzal a figyelmeztetéssel, hogy csak igazán fontos problémával keresheti meg a „képviselő-jelölt asszonyt”. Így, amikor az asszisztens azt kérdezte tőle milyen kázusról lenne szó, nem is mert előhozakodni jövetele valódi céljával. Így az iskolai agresszió visszaszorításának és a pedagógusok tekintély-visszaállításának ügyét találta ki. Ami igen jó pártpropaganda alapanyagnak hangozhatott, mert öt perc múlva már őt szólították.

Enikő az íróasztala mellett állt, talpig díszben: kifogástalan kosztümben, állig felékszerezve, ápoltan, rakoncátlanul göndör hajtincseit kontyba kényszerítve, s egy aktát lapozgatott. – Szia Cenci! – nyögte ki Éva rekedten barátnője régi becenevét. Enikő nyomban fel is kapta rá a fejét, de arca rezzenéstelen maradt.
– Á! Éva... maga az. Hallottam, hogy keresett már, de tudja alig tudok eleget tenni az elkötelezettségeimnek. A titkárnőm szerint maga egy igen figyelemreméltó problémával keresett meg. Hol is dolgozik?
Éva képtelen volt megszólalni. Szó nélkül sarkon fordult és az ajtó felé vette az irányt.
– Érintett az ügyben? Most hová megy? Így nem tudok segíteni. Minek jött ide, ha nem szólal meg?
– Valóban, minek is jöttem ide? – tűnődött magában Éva, s kilépve az ajtón megkönnyebbülten sóhajtott fel. Egy korszak lezárult.

Hozzászólások

@

Küldés