A tavacska

Póda Erzsébet  2008.6.26. 12:07

Találkozásom a munkásemberekkel, avagy nem vagyok rendes házisárkány…

A tavacska az udvarunkon eredetileg medencének készült. Időközben azonban kiderült, hogy medencének kicsi, kerti tónak viszont nem éppen alkalmas helyen van. Hezitáltunk. A család tagjai 3:1 arányban megosztódtak. Hárman az elégtelen méretek ellenére az (ülő) úszómedencére szavaztunk, férjem pedig a kerti tóra.

A kiásott gödör sorsa ezzel megpecsételődött: kerti tóvá kezdett válni.

Megjöttek a munkások. Három héttel azután, hogy megígérték, kedden reggel kezdik a munkát. Persze, nem mondták melyik kedden. A lyuk mélyült, határozottan kezdte felvenni a geometriailag a téglalaphoz hasonlító alakzatot. A munkások dolgoztak. Azazhogy az egyik idősebb. A többiek tíz óra körül eltűntek, és délután négy körül előtűntek, hogy vegyék a kalapjukat és elköszönjenek tőlünk. A tó négy egész évszak alatt elkészült. Az első munkáscsoport élesre ásta a széleit, a másik csoport vastag falakat betonozott a földbe, a harmadik bevonta az alját fekete, furcsa állagú valamivel, a negyedik pedig kikövezte a peremét. Mire ez utóbbira sor került, a fű is kinőtt a kertünkben meg az udvarunkon.

A kövezés megnyugvásomra nagyon szépen indult. A munkások korra reggel, néhány perccel nyolc után érkeztek. Lelkem repesett, miközben néztem, ahogy dolgoznak. Szépen a járdán hordták a köveket, a fűre zsákot borítottak, azon térdelve dolgoztak szép csendesen. Másfél óra múlva azonban gyökerestől megváltozott minden! A munkások „tízóraizni” mentek… Két óra múlva visszajöttek… Bár ne jöttek volna! Az egyikük, bizonyítandó, hogy az ember homo sapiens sapiens, előkerítette a kertünk sarkából a talicskát, belerakta a köveket, a szép zöld füvön keresztül a tó mellé szállította, és a szép zöld fűre borította. A másik hangosan emésztve rakta a köveket a leendő tavacska szélére, miközben nagyokat kurjongatott talicskázó társának.

A kezdetben nagy műgonddal lerakott szabályos kövek a nap előrehaladtával egyre furcsább alakzatokat nyertek. Fogtam a fejem, és a legszívesebben hazaküldtem volna az egész munkáscsapatot, de tekintve „magabiztos” viselkedésüket, rendes megrendelő-feleségként nem szóltam egy szót sem. Elvégre nem az én medencémet készítik, hanem a férjem kerti tavát…! Különben is, a férjem azt mondta, örüljünk, hogy végre mégis eljöttek a munkások, és formát kap a tavacskánk. Nem is mertem szóvá tenni semmit, nehogy megsértődjenek, és faképnél hagyjanak bennünket a félkész tóval.

A munkások az elején még szép nagy köveket raktak egymás mellé, a vége felé pedig már a kisebbeket. Házunk egyik csendes zugából felhívtam a férjemet, hogy egyrészt véleményét kérjem, tényleg jól van-e ez így? Másrészt figyelmeztessem, talán mégsem a legmegfelelőbb munkáscsoporttal dolgoztatunk. Megnyugtatott, hogy minden rendben lesz, ne aggódjak, ha valami gond lenne, úgyis újracsináltatja az egészet. Megnyugodva néztem ki az ablakon. A munkások épp sziesztáztak, azaz nyom nélkül eltűntek. Ilyen nagy melegben valóban életveszélyes a tűző napon dolgozni!

Délután ötkor visszatértek, hogy befejezzék a munkát. Vörös fejük, semmibe meredő tekintetük láttán kicsit aggódtam az egészségi állapotuk miatt, de nem kellett volna. Villámgyorsan végeztek az utolsó simításokkal. Az összes legkisebb követ az utolsó méterre hagyták, miáltal a szegély a csigaház mintájához hasonlóan alakult. Aztán az árnyékba ültek, elfogyasztották az uzsonnájukat, néhányan pedig pizzát rendeltek a mobiltelefonjukon. Miután végeztek az evéssel, beszóltak a konyhaajtón, hogy befejezték a munkát, majd a főnök jön a pénzért. Illedelmesen elköszöntünk hát egymástól. A tavacskához mentem, hogy megnézzem a menetközben időnként megszemlélt munka végeredményét. Siralmas látvány fogadott. A szegély formája a munkások véralkoholszintjének emelkedésével egyenes arányban változott: a szabályos klasszikustól a kusza avantgardig… A reggel még szépen nyírt zöld fűnek színe-nyoma se volt: a talajt kavics-, homok- és törmelékkupacok fedték, a medence mellett a félredőlt talicska, az uzsonnázás színhelyén műanyagflakonok, sörösüvegek, üres cigarettadoboz, zsírfoltos pizzásdobozok…

A férjem szerint nekem kellett volna felügyelnem a munkamenetet és szóvá tennem a rendetlenséget. Mentségemre legyen mondva, hogy azt hittem, e „rendes” munkacsapatnak van irányítója és felügyelője, mégpedig az, akinek a pénzt fizetjük. Kérdésemre viszont az illető úriember megjegyezte, a takarítás nincs benne az árban, azt külön kellett volna kérnünk.

A kövezett szegélyt újracsináltatni kész vagyonba kerülne, tehát marad a rendhagyó „fogyóminta” – azaz a rendezett nagytól a zilált kismintásig. A zöld fű helyreállítása több napot is igénybe vett, annak ellenére, hogy az egész családunk szorgalmasan dolgozott rajta.

Mea culpa! Az egész az én bűnöm! Mert nem viselkedtem igazi házsártos házisárkányként, s nem ráztam annak rendje és módja szerint gatyába a munkás férfiembereket. (Legalábbis a barátnőm meg a férjem szerint.)

De legalább kész van a medencéből lett tavacskánk – kezdődhet a betelepítés! Kíváncsi vagyok, az vajon mi módon zajlik majd…

Hozzászólások

@

Küldés