Albert Györgyi emlékére

Molnár Miriam  2008.10.5. 8:18

A kilencvenes években találkoztam először Albert Györgyivel.

A kilencvenes évek második felében Budapesten éltem és a Magyar Rádió külföldi adásainak szerkesztőségében dolgoztam. Egy nálam idősebb, de rendkívül fiatalos hölgy is, akit Albert Györgyinek hívtak. Már akkor neve volt a szakmában, remek angol tudással és nagyon jó interjúkészítő képességekkel rendelkezett.

Albert Györgyi nagyon szép nő volt akkor, és már olyan fiatalon, a harmincas éveiben is nagyon szomorú (lehet, hogy mindig is szomorú volt, ezt nem tudom). A rádión belül gyakran egy légtérben mozogtunk, de sosem beszélgettünk. Viszont többször megfordultunk ugyanazon a mulatóhelyen szombat éjszaka, és előfordult, hogy egy társaságban szórakoztunk, táncoltunk.

Györgyi leginkább részeg volt, és megmaradt bennem, hogy akárhányszor, akárhol láttam, mindig nagyon bánatosnak tűnt. Akármennyire is mulatott, akármennyire jól mentek a dolgok a karrierjében, még amikor szerelmes volt is, akkor is szomorúnak látszott. Milyen szép, okos, tehetséges nő, és milyen kár, hogy így kínozza magát! – gondoltam akkor. Ma már tudom, mi a depresszió, de akkor még csak a szót ismertem, igazi jelentését nem igazán.

Amikor szombaton reggel megláttam a hírt, hogy Györgyi meghalt, bevallom, az első gondolatom az volt, hogy nem bírta tovább cérnával és saját maga vetett véget életének. Azóta tudom, nem így történt. Valahogy mégis úgy érzem – bár egyáltalán nem ismertem őt –, nincs ellenére, hogy nem kell tovább harcolnia. Szerelmet, érzelmi kiegyensúlyozottságot szeretett volna, és ez nem sikerült. Hiába volt, vagy lett\lehetett volna, minden más.

A depresszió betegség. Olyan betegség, melynek tüneteit lehet gyógyszeresen kezelni, de teljes mértékben kigyógyulni nem. A depressziós emberrel nagyon nehéz együtt élni és a depressziós embernek nagyon nehéz együtt élnie saját magával. Ezért szoktak alkoholba, drogokba vagy akár túlzott evésbe menekülni. Minden nap harc a túlélésért – szó szerint.

Albert Györgyi nem élte túl a pénteki napot. Tragikus, hogy így ment el, és ilyen korán. Lehet, hogy valahol egy másik síkon érzi, tudja, hogy sokan vannak, akik velem együtt szeretettel és tisztelettel gondolnak rá.

Reménykedem, hogy a tudomány hamarosan megtalálja a módját, hogy a hozzá hasonló, egyébként okos, tehetséges emberek életéből eltávolítsa ezt a mérgező érzelmi állapotot, amit ma depressziónak hívunk, hogy ne kelljen szenvedniük, és ne kelljen fiatalon meghalniuk.

Hozzászólások

@

Küldés