Anyák napjára

Póda Erzsébet  2005.4.26. 14:05

Az ősi kultúrákban, nagy tiszteletben tartották a termékenységet, melynek egyik közismert szimbóluma a gyermekét szoptató anya volt.

Nyilvánvaló okok miatt: mivel egyedül csak az anyák képesek a magzat kihordására és a gyermekszülésre, ők hordják magukban az élet csíráját. Az anyák (az anyaság) előtt már az ókorban is lerótták tiszteletüket az emberek. Egyiptomban például Hathor anyaistennő részére különböző rituális ünnepeket rendeztek, az ókori Görögországban pedig minden tavasszal az istenek anyjának, Rhea istennőnek áldoztak. A kereszténység elterjedésével természetesen ez a „szertartás” is egybeolvadt az egyházi ünnepekkel. A tizenhetedik században például a nagyböjt negyedik vasárnapján ünnepelték az édesanyákat. Száz évvel később a nőmozgalmak beindulásával felvetődött az anyák megünneplésének gondolata. Hivatalos ünneppé tétele az amerikai Anna Jarvis nevéhez fűződik. Ő kezdeményezte, hogy törvényesen is bevezessék az anyák napját. Igyekezete 1914-ban vált valósággá. Az anyák napja azóta Amerikában hivatalos nemzeti ünnep, melyet minden év május második vasárnapján tartanak meg. Az ünnepet a múlt század húszas éveitől kezdve lassan csaknem minden európai országban bevezették. Időpontja (május első vagy második vasárnapja) országonként változik.

Ha kiejtjük ezt a szót: édesanya, a végtelen és feltétel nélküli szeretet érzése jut eszünkbe. Annak is, akit szerető édesanya nevelt fel, annak is, akivel az anyja mostohán bánt, és annak is, akit a mamája már a születésekor ellökött magától. Mert mindenki szeretetre vágyik, és mert az édesanya fogalma szeretetet takar -- melegséget és puhaságot, kedvességet és megértést, óvást és védést, gyengédséget és ölelést, féltést és elengedést. Senki nem tud úgy szeretni bennünket, mint az édesanyánk, és senki szeretetére nem áhítozunk annyira, mint az övére.

Valahol mélyen örökké gyermekek maradunk: mindig a biztonságos anyai öl védelme után sóvárgunk. Amikor az élet viharai megtépáznak bennünket, a legszívesebben édesanyánk karjaiba menekülnénk, ahol sírhatunk, panaszkodhatunk, megnyugodhatunk, ahol fájdalmunkra enyhítő gyógyírt kapunk. Még akkor is, ha már felnőttünk, ha sokkal tapasztaltabbak vagyunk, ha a világ fájdalmából több mindent átéltünk, mint ők. Sikereinket csak akkor érezzük valódinak, amikor az ő szemükben meglátjuk az ismerős csillogást, az elismerést, a jóváhagyást. A büszkeség pillanatnyi felvillanását, amire életünk nagy perceiben olyannyira vágyunk. Milyen érdekes: nekik akarunk megfelelni, ők pedig akkor boldogok, ha jól megy a sorunk. Angyali kör ez, melyben mindkét félnek akkor jó, ha a másiknak jó. De vigyázni kell erre a különleges kapcsolatra, mert érzelemdússága miatt nagyon törékeny!

Bármennyire szeret az édesanya, és bármennyire is szerető a gyermek, egyszer elérkezik a pillanat, amikor el kell elengedni egymást. A nagybetűs életben az embernek a saját lábára kell állnia, mindenkinek a saját életét kell élnie. A nehézségeket nem viselheti gyermeke helyett az anya. Ő csak tanácsot adhat, vigasztalhat, bátoríthat, védelmezhet, segíthet, de nem cselekedhet gyermeke helyett. Tiszteletben kell tartanunk egymás emberi méltóságát, és szem előtt kell tartanunk, hogy az idő mindenki felett eljár: asszony lesz a lányból, férfi a fiúból, s öregember a fiatal szülőből. Nagyon nehéz tudatosítani, hogy a csemete felnőtt, már a saját útját járja, amelyen az édesanya már nem lehet útmutató vagy gyengéd irányító, legfeljebb csak távolabbról követheti felnőtt gyermeke lépteit. Ha a gyermek megbotlik, felsegítheti, de nem léphet tovább helyette. Fájdalommal teli érzés ez az édesanyának. De ő tudja, hogy a túlságos érzelmi kötődés terhes, gyakran többet segít, ha elengedi gyermekét, mint, ha kibonthatatlan érzelmi kötelékkel magához láncolja. Az ember úgyis örökkön örökké anyjaként szereti édesanyját. Csak neki jár ez a rajongó, „odabújós” szeretet, hiszen csak őt lehet így szeretni. Az anya pedig örökké gyermekeként szereti gyermekét: óvni, védeni akarja, félti, aggódik miatta, s még felnőttként is ugyanolyan meleg szeretettel és gyengéden öleli, mint csecsemőkorában, amikor a kisbabája még magatehetetlenül gőgicsélt karjaiban.

Május, vasárnap, anyák napja. Ne feledkezzünk meg édesanyánkról! Kedveskedjünk neki egy virágszállal, tavaszi csokorral, kedvenc édességével. Készítsünk neki süteményt, még akkor is, ha kritizálni fogja produkciónkat – tudnunk kell, korholó szavaival csak az érzelmi túlfűtöttségét palástolja! Vagy ha nem szeretjük az efféle kedveskedést, egyszerűen csak menjünk el hozzá, beszélgessünk vele, s öleljük magunkhoz egy kicsit! Ha pedig az élet elsodort bennünket egymástól, hívjuk fel őt: hogy megy a sora? Hangunk biztosan örömöt okoz neki – még akkor is, ha nem ezt gondoljuk. Van az úgy, hogy gyermeknek, anyának más-más az életfelfogása, s ez konfliktusokhoz vezet.
Felejtsük el a rosszat, s gondoljunk rá szeretettel legalább ezen a napon! Az édesanya sem mindig tökéletes, ő is ember, aki hibázik, de ő adta nekünk a legfontosabbat: az életet. Ezt egy pillanatra se feledjük!

Hozzászólások

@

Küldés