Azt mondta az anyukám…

Jády Mónika  2009.2.8. 10:59

Múltkor a vonatban akaratlanul is fültanúja voltam két lány beszélgetésének.

– Mostanában nem hordok fekete nadrágot, mert nyáron lefogytam, és úgy nézne ki benne a lábam, mint két pálcika. Kellene vennem egy világos nadrágot, amiben erősebbnek tűnök. Különben most hízókúrázom. Anyu azt mondta, hogy egyáltalán nem vagyok nőies, nagyon kislányos az alakom – kezdte az egyik.
– Az én anyám meg mindig azzal jön, hogy ne egyek annyit, mert kövér vagyok. Szívesen adnék neked pár kilót – mondta a másik.

Amikor alkalmam nyílt arra, hogy feltűnés nélkül szemügyre vegyem a beszélgetőket, nem azt láttam, amire a hallottak alapján számítottam. Az első lány nem volt csontsovány, sőt, korához képest igenis nőies domborulatokkal rendelkezett. A másikat pedig csak akkor nevezhettem volna kövérnek, ha szörnyen rosszmájú lennék. Egyszerűen erősebb testalkatú volt, legfeljebb három-négy kiló súlyfölösleggel. Legszívesebben odamentem volna hozzájuk, és azt mondtam volna nekik, hogy ne kínozzák magukat ilyen gondolatokkal, és fogyó-meg hízókúrával.

Pár nappal később egy Rio de Janierót bemutató útifilmet néztem. A narrátor nemcsak a város nevezetességeit és napsütötte strandjait ajánlotta a nézők figyelmébe, hanem arról is szót ejtett, hogy a braziloknak nagyon fontos a testük, és rengetegen járnak szépségsebészhez – fiatal lányok is, akik sokszor nem is maguk kérik a beavatkozást, hanem az anyjuk nyomására. Merthogy az anya tökéletes, és azt szeretné, ha a lánya is az lenne. (Vajon tényleg tökéletes az anya?!) Ezért fogja a lányát, elviszi a szépségsebészéhez, és a saját képére formáltatja.

Rögtön eszembe is jutott a Nagy Alakítás című tévéműsor, amelynek egyik részében a szépülni vágyó résztvevő elmondta, hogy anyja állandóan kritizálja őt, hogy lapos. A lánynak tényleg kis melle volt, viszont karcsú volt, hosszú lábú, szép arcát dús hajzuhatag keretezte. Vajon miért nem ezekre a szerencsés adottságokra hívta fel az anya a lánya figyelmét nap mint nap?! És arra, hogy nem érdemes a szépséghibák miatt gyötrődni, hisz senki sem tökéletes… A lány mellébe beültették a szilikonimplantátumot, de amikor a műtét után megnézte magát a tükörben, egyáltalán nem tűnt boldognak. A testét tökéletesre szabták – de a lelkében nem tudott rendet teremteni a sebész kése.

Nem egy nő még felnőtt korában is komplexusokkal küzd, és fájó emlékként magában hordozza anyja (vagy apja) kritikáit. És hiába mondja neki valaki más, hogy csinos, nem igazán hiszi el. „A szüleim mindig azt számlálták, hogy kiáll minden csontom. Szerették volna, ha többet eszem, és gyakran mondogatták, hogy olyan vékonyka vagyok, hogy mindjárt elfúj a szél. Sokáig nagyon soványnak találtam magamat, gyűlöltem a csontos térdemet. Ma minden barátnőm irigyli a súlyom (170 cm magasságomhoz 54 kiló vagyok), de én még most sem vagyok teljesen kibékülve magammal” – olvasom az interneten egy 26 éves nő vallomását. Annyi komplexusokat előidéző tényezővel találkozik egy fiatal lány – a gyerekek, tizenévesek nem egyszer kigúnyolják egymást a másság miatt, ráadásul manapság minden címlapról csupa hibátlan bőrű, selymes hajú, végtelenül hosszú lábú, darázsderekú és dús keblű virtuális szépség mosolyog… A szülőnek épp ezt kellene ellensúlyoznia, nem pedig ezeket táplálnia, vagy újabb komplexusokat élesztenie.

Ismerek egy tizenéves lányt. Arcvonásai szabályosak, de alakja nagyon messze van az aktuális szépségideálétól. Mégis magabiztosan, királynői tartással vonul kevésbé testes és nádszálvékony osztálytársnői mellett. Látszólag nem zavarja a súlya. Minden bizonnyal neki nem azt szajkózták a szülei, hogy kövér, és fogyjon le, hanem azt éreztették vele, hogy ő a legszebb – nekik mindenképpen…

Hozzászólások

@

Küldés