Dédi


Madarász Ildikó  2009.6.5. 20:57

Ha elő akarom varázsolni öregnénét a meséből, a kis zöldre festett házikójából, nekem csak háromszor meg kell nyomnom az autónk dudáját, s repül felém.

Repül felém a párom nagymamája, a fiaink dédikéje, az utca pszichológusa!
Dédike! Dédike, a maga 86 évével.
Mindig vár bennünket, várja a dédunokáit, s folyton csodálkozik, hogy mennyit nőttek – pedig háromhetente megyünk hozzá – és ölelésre áll a karja, mikor meglátja kis unokáját –, a férjemet –, és kedvesen mondja neki, hogy: szervusz Jocikám.

Dédike apró kis asszonyka, töpörödött kis nénike, akinek még kis unokája a negyvenkét éves férjem, és tényleg úgy kezeli, mint kis unokát, a majd két méteres embert, az alig 1,60-as nagymama.
Vidám látványt nyújtanak így együtt. Mindig mosolyra áll tőle a szám.
Aztán mikor hellyel kínál a kiskonyhában, mindig párnát tesz a hokedlire, hogy kényelmesebb legyen az ülés, és folyton összecsapott kézzel meséli, hogy: – El se hiszitek mi történt velem!

És mi hallgatjuk.

Hallgatjuk a csepűrágók – vegetáriánus szomszédjai – eseteit, vagy a postás híreit, vagy az utcában lakók politikai nézeteiről tartott diskurzust, az aktuális pletykákat, vagy, hogy épp a Mari néni szélütést kapott, pedig milyen derék kis asszony volt. Mert mindig van mit mesélni. Mesélnek neki az utca emberei. Nála van nap, mint nap a gyülekező. Több utcabeli is jár hozzá, naponta, és ő mindig meséli, hogy ez néha mennyire fárasztja, de a világ minden kincsérért sem szólna nekik. Inkább felmos délelőtt 11 órakor, nem ebéd után, nehogy szó érje a ház elejét, hogy ő nem tiszta asszony.

Mert dédike nagyon tud hallgatni – született pszichológus –, ez az egyik legnagyobb erénye a szakmának, a jó hallgatóság. Persze véleménye is van mindig a dolgokról, de nehogy azt gondolja bárki is, hogy bármit megoszt a „kezelttel”, mert akkor, mit szólnának? Inkább nekünk meséli el az adott témában a véleményét, amin persze mi általában mosolygunk. Miért is? Mert dédike nem az a visszafogott típus: ha valamin mélyen felháborodik, jön, ami a csövön kifér!

Dédike koránál fogva, mindennek ellenére mélyen vallásos. Hisz Istenben és minden este elmond egy rózsafüzért. Ha a gyerekek betegek voltak, mindig mesélte, hogy aznap este két rózsafüzért mondott el, hogy segítsen vele a kis dédunokáinak.

Dédike olyan, mint minden 86 éves.

Fejkendő nélkül sosem láttam. Nagy, bő szoknyákban jár, és a legnagyobb melegben is van a hátán egy kötött mellényke. Télen szigorúan cicanadrágot húz a szoknya alá, a szoknyák fölött pedig mindig otthonkát visel. Persze ne gondoljon senki valami vidám, virágos, színes kis otthonkákra, hanem vagy feketére, vagy barnára esetleg kékre! De a kékkel mindig baj van. Mert ez a kék egy huncut szín. Többször vettem neki otthonkákat, kéket, de mindig baj volt vele. Túl világos volt, vagy ha középkéket vettem, akkor szerinte túl harsányra sikeredett a vásárlás. Egyszer vettem neki egy kék alapon fekete pöttyöset. Na, ezen hetekig kuncogott, és mint véres zászlót mutogatta kezeltjeinek, hogy:– Nézzétek mit vett nekem a kis unokamenyem! Pöttyöset! Ilyen vénasszonynak! Mintha újra férjhez akarnék menni!

Dédike egyedül él, férjét tizenhét éve temette. Nagy fájdalmam, hogy a dédipapa nem érhette meg dédiségét, mert a dédunoka születése előtt meghalt, és nem is tudta meg, hogy már úton van a kis unoka.
Dédike szinte mindig szóba hozza a papát, a fiúk jól ismerik a fényképét. Hallottunk róla sok-sok történetet, és dédike ekkor mindig előveszi a nagy-nagy ruhazsebkendőjét és belesírja bánatát. Folyton hozzá készül. A mondatai általában úgy kezdődnek, ha tervei vannak, mondjuk a paradicsomültetéssel, hogy: – Ha megérem a tavaszt... Vagy diószedésre készülve: – Ha megérem az őszt...

A kisebbik gyerekem kis korában soha nem értette. Sehogy sem értette, miért van az, hogy az emberek meghalnak. Miért nem úgy van, hogy aki itt van, az itt van, nem megy sehova, sem a mennyországba, se a pokolba. Miért akarnak az emberek elmenni innen? Itt van minden! És ha öreg vagy, akkor mindenképp menned kell? Vagy a nénikék már menni akarnak? És van azon a másik helyen jó ebéd, jó vacsora?

Már nem tudom, mit is válaszoltam rá akkor, de ez a kis okfejtése megmaradt mindkettőnkben. Azóta sem tudnék rá jól válaszolni, vagy okosat mondani, vagy megnyugtatni, mert én sem tudom. Semmivel nem vagyok okosabb, mint a gyerekem volt hétévesen.
A dédike már nyugodtan hal meg, azt mondta. Pénzecskéjét összerakta a temetésére, s mi tudjuk a titkos helyet, tehát nyugodtan hajtja majd örök álomra a fejét.
De szerintem ez még nagyon messze van.
Dédi fürge, apró bajait leszámítva egészséges, és szellemileg néha még nálam is sokkal frissebb!
Dédike nem csak pszichológus, hanem nagyszerű színésznő is. Ha csak a családom látogatja, úgy megy fel a dombon lévő kiskertjében, hogy még engem is megelőz. De ha, mondjuk, a barátnőmmel ugrom ki hozzá, és meglátja, hogy valami idegen száll ki a kocsiból, akkor azonnal kap a botja után, és úgy viselkedik, mint mikor a régifajta lemezjátszót nem a megfelelő tempóba állítom: lelassul, beteg lesz, és elesett.

Dédike folyton pakol nekünk. Mindenét odaadná. Még be sem lépünk a konyhába, még le sem ülünk a hokedlikre, mikor már elkezdi sorolni, mit akar adni. Folyton zavarban vagyok ettől, de már rájöttem, hogy ő ettől lesz boldog. Nekünk kapálja az évről évre zsugorodó kiskertjét, nekünk szedi fel a kötényébe a diót, és a legszebb főznivaló kukoricákat is csak nekem tartogatja, mert tudja, hogy mennyire nagyon szeretem. Úgy szeretem, mint őt.

Szeretem, amikor öreg kezeivel csomagolja a tojásokat, amit – ha elfelejtettünk tojástartót vinni –, szépen becsomagolgatja újságpapírcsíkokba, szigorúan hármasával.

Szeretem, amikor odaadja a neki vitt pogácsákat, és beleteszi a kristálycukros zacskóba. Folyton ellenkezem, hogy ne adja, mert azt neki hozták, de olyan édesen néz rám, és olyan kedvesen mondja: neki már nincs foga, amivel meg tudná enni, hogy aztán hagyom, hadd rakja!

Szeretem, amikor a kertben mutatja gyönyörű virágait, és meséli, hogy mekkora csokorral vitt a papa sírjára. Szeretem, amikor a kiscicáit mutogatja, mert tegnap megtalálta, hogy hova kölykezett a Rozi.

Szeretem az öreg ház szagát, ahol lakik.

Szeretem a zöld tornácot, ahol folyton vár, a kis sámlin ülve.

Mert mi vagyunk kapocs a családdal, a családjával.

Dédike, aki, ha majd elviszem neki ezt a kis írást, tudom, hogy könnybe lábad a szeme, pár dolgon felháborodik, majd mosolyog, és meglesz egész héten a mesélnivalója, hogy: – Nézzétek csak, hova jutott ez a világ, vénségemre cikket írnak rólam. Rólam?! Hisz én csak egy egyszerű öregasszony vagyok, mit is lehet rólam írni?

Egy egész könyvet Dédike, de ma csak ennyire jutott időm...



Hozzászólások

szí, 06. 06. 2009 08:18:38
Mesébe illő, szép kötelék.A lélek kenyere... Jó ilyet olvasni,mert nem csak a cikk írója, de olvasója is tud belőle töltekezni.Szavaidból, soraidból árad a szeretet, amely tartást, hitet, kapaszkodót ad az embernek . Felidézi drága nagymamám emlékét, ágasokkal alátámasztott öreg tornácát, ahol a falusi egyszerűséget, puritánságot a borostyán méregzöld levelei takarták, mert az igazi gazdagsága,- mint a te Dédikédnek,- a szívében volt...és semmiféle borostyán nem tudta eltakarni, elfedni azt az őszinte, mély szeretetet, ami a nagyiból áradt felénk. Szívesen ölelném magamhoz a drága Dédikédet, hogy megtelt szívvel, derűvel, maradandó lelki-munícióval őrizhessem melegét és emlékét... Köszönöm,hogy olvashattam! p.szí
@


A rovat további cikkei

Szavak

Póda Erzsébet

A naponta átlagosan legtöbbször elhangzott szó egy ideje egész biztosan az elfogadás, a másság, a megértés és a tolerancia.

2024.3.9.   


Előjogok

Nagy Csivre Katalin

Tudom, lejárt lemez, de feltette már valaki azt a kérdést, hogy a kovidinvázió alatt a teszt vagy az oltás mellé miért kapott egy darab papírt? A teszteléshez járó papírdarab határidős volt, és úgy szolgált, mint előjog, belépőjegy a társadalomba.

2023.10.11.   


Gondolatok a szabadságról

Nagy Csivre Katalin

A szabadság szó inflálódott el leginkább, és itt érhető tetten a legnagyobb csúsztatás, mert a szabadság színes zászlaja alatt a végső és totális diktatúrába menetel a világ...

2023.9.13.   


Nyári románc

Póda Erzsébet

Avagy az életben semmire sincs garancia.

2023.7.25.    14


Jótékonyság

Póda Erzsébet

Az élet tele van szárnyalásokkal és zuhanásokkal. Kellemes meglepetésekkel és csalódásokkal.

2023.5.30.   


Halló, van ott valaki?

Póda Erzsébet

Megszámlálhatatlan kommunikációs csatornánk van, de vajon megtaláljuk egymást?

2023.5.16.   


Előregyártott jövő

Nagy Csivre Katalin

1950-es évek: a kezdetekben a faluban csak két ház volt „tele vízióval”. Oda gyűltek a szomszédok a rövid műsoridőben…

2023.5.15.   


Egy szakítás után

Poór Marianna

Egy szakítás után soha meg nem válaszolt kérdések sorozata tart éberen éjszakánként.

2023.4.28.    16


Hazudni szabad?

Nagy Csivre Katalin

Manapság nem szokás mélyebbre ásni, megszoktuk a felszínes életet. S ha valaki olykor elgondolkodásra buzdít, azonnal megbélyegzik: konteós. Vajon miért?

2023.4.9.   


Sokasodó furcsaságok

Nagy Csivre Katalin

Csengetnek. Ajtót nyitok. A szélesre tárt ajtóban Mari néni vacog. Mondom lépjen beljebb...

2023.3.7.   


Szivárványos világbéke

Póda Erzsébet

A fogyasztói társadalom kényelmébe süppedve talán nem is vesszük észre, micsoda propaganda vesz bennünket körül.

2023.1.23.   


Ünneplés

Póda Erzsébet

Pár éve még arról cikkeztünk, miért nem tudjuk a helyén kezelni az év egyes ünnepeit.

2022.12.11.    6