Didergés

Nagy Erika 2007.12.17. 12:49

A dohányzás káros hatása az erkölcsre és didergés a kultúrházban.

Novemberben Romániába, Nagyváradra, utaztam, hogy tiszteletemet tegyem a költőóriás, Ady Endre 130. születésnapjára rendezett ünnepségen.

Az út nem volt zökkenőmentes. Mondhatnám azt is, hogy rosszul kezdődött számomra a határátlépés. A hosszú és fáradságos út után a borsi határátkelőnél megpihentünk. Ebben nincs semmi különös, de ami ezután következett, az először megrémített, majd napokig kínosan mosolyogtam rajta. Őszintén bevallom, van egy káros szenvedélyem. Nem dicsekszem vele, de most kénytelen vagyok pironkodva elárulni. Dohányzom. Így a pihenő arra is jó volt, hogy az órák óta elnyomott nikotinéhségemet csillapítsam. Közben arra is ügyeltem, hogy az út mellett állva figyeljem a száguldó autókat, hogy az értünk jövő barátaink észrevegyenek bennünket.

Sötét volt, járkáltam fel-alá, kezemben a gyarlóságom tárgyával. Kis idő elteltével egy furgon állt meg mellettem, a benne ülő úriember letekerte az ablakot, és románul szólt hozzám szép bariton hangján. Tájékoztattam, nem értem szavait. Tovább folytatta, amiből kivettem, hogy az útlevelemet kéri. Ekkor az egyenruhát megpillantva már sejtettem, hogy rosszat cselekedtem. A sötétben előhalásztam a feneketlen táskámból a személyimet, majd átnyújtottam. Kis idő után visszakaptam, és amilyen gyorsan csak lehet, beültem az autóba. Percekig szólni sem tudtam, csak arra gondoltam, mi lett volna, ha az ősi mesterség gyanúja miatt előállítottak volna az őrsön. Megfogadtam, soha többet nem adok alkalmat arra, hogy portyázó utcalánynak nézzenek.

Másnap Érmindszentre indultunk, Ady szülőfalujába. Az út meglepő volt és tanulságos. Még hogy mi itt rosszul élünk?! Mondja és gondolja az, aki még nem járt arra. Úgy éreztem, hogy egy évszázadot visszamentem az időben. A célállomáson rengeteg ember várt arra, hogy mély főhajtással elhelyezze a tisztelet koszorúit. Dermesztő hideg volt, de tűrtük alázattal. A koszorúzás után a helyi református templomba vonultunk, gondolván, ott elviselhetőbb lesz a hideg.

Tévedtünk, mert mikor véget ért az istentisztelet és az emlékező műsor, már csak sejtésem volt arról, hogy vannak végtagjaim. De sebaj, gondoltuk, majd a kultúrházban kiolvadunk. Ott várt ránk ugyanis a beharangozott, finom disznótoros ebéd. Majd jött az újabb hidegzuhany. Egy jéghideg, fűtés nélküli terembe nyitottunk be, ami engem inkább emlékeztetett egy pajtára, mint a kultúra házára. Ne nyafogjunk, gondoltam, örüljünk a szívélyes vendéglátásnak! Mert abból viszont nem volt hiány. Amit adtak, önzetlenül, tiszta szívből adták.

A több mint hatórás didergés, és kiadós nátha ellenére örülök, hogy ott lehettem. Mert annak, hogy másként is élnek a huszonegyedik században az emberek, mint mi itthon, csak így lehettem a tanúja.