Élő dinamit


Nagy Erika  2009.3.12. 11:26

Gyarló ember vagyok, soha nem tagadtam. Évente többször megfogadom, hogy leszokom a káros szenvedélyemről.

Most is ezt teszem, bár szánalommal nézek saját magamra, mert a lelkiismeretem megszólal: hogy akarsz leszokni, mikor most is kezedben az a büdös bagó? De most tényleg, ez az utolsó.

Soha többet nikotin, krákogás. Majd én megmutatom!

Tudom, hogy idegbeteg leszek, meg szenvedni fogok, de véghez fogom vinni! Majd cukrot szopogatok, vagy rágózom, mert ugye mindenki tudja, szükséges a pótcselekvés, és így nem lesznek traumatikus élményeim. Legalább is remélem. Bár eddig is ezt tettem, mikor semlegesíteni akartam a nikotin ízét a számban. Sebaj, akkor most többet rágcsálok. Legfeljebb felszedek pár kilót. Megéri, nem? Jöjjön, aminek jönnie kell! Holnap azzal kezdem a napot, hogy nem gyújtok rá. Esküszöm.

Hajnali fél ötkor, mikor felébredtem, még nem volt semmi baj, ilyen korán egyébként sem szoktam pöfékelni. Na, de hét órakor már kezdett úrrá lenni rajtam a hiszti. Ebben az időpontban minden reggel rutinszerűen kimentem a teraszra, és átadtam magam az élvezeteknek. De most nem teszem. Ki fogom bírni! Két óra elteltével nem tudok mit kezdeni a kezemmel. Valami hiányzik belőle. Hiába, nagy úr a pszichés beidegződés! Dobolni kezdek az ujjaimmal. Idegesítő. Az agyamban érzem a ritmust, egyre erősebben. Mint egy zombi, ülök a gépem előtt, és képtelen vagyok normálisan dolgozni, borúsan látok mindent. Olyan vagyok, mint egy élő dinamit, amely bármelyik percben robbanhat.

Maga a pokol. Éhes vagyok. Nikotinéhes. De nem adom fel. Nem engedem, hogy az a szürke gyilkos füst tovább mérgezzen. Rágót veszek a számba, és olyan hévvel rágom, mint egy kérődző tehén. Majd azt veszem észre, hogy izomláz kezd elhatalmasodni az állkapcsomban, és kattog, mint akinek ki van kopva a fogaskereke. Szemétbe vele. Előveszek a táskámból egy tábla csokit és majszolni kezdem. Nem jó, túl édes. Sebaj, van más! Sós mogyoró, azt szeretem. Harminc másodpercig, mert egy darab a fogam közé ágyazta be magát. Piszkálni kezdem a nyelvemmel. Megőrülök! Meddig lehet ezt épp ésszel kibírni?

Ebéd után már csorogni kezdett a nyálam egy szál cigiért. Mit egy szálért? Egy slukkal is beértem volna, hogy csökkenjen a belső feszültségem. Undok voltam és kibírhatatlan, mindenkinek beszóltam, pedig ez nem jellemző rám. Ez nem én vagyok! Felöltöztem, és útnak indultam. Mindegy, hogy hová, csak el hazulról. Jó messzire. Szívtam magamba a friss levegőt, mintha az életem függne tőle, s csak mentem céltalanul. Bele a nagyvilágba. Dideregve érkeztem haza, úgy éreztem, órák teltek el. Pedig csak egy órát bolyongtam. Mi van, már az idő is ellenem dolgozik? Senki és semmi nem szán meg engem? Mit vétettem? Nem, az nem lehet, hogy a függőségem erősebb legyen nálam. Kitartás! Már csak pár óra, és az ágyba kerülök, s magam mögött tudhatok egy átkozottul átszenvedett napot. Tik-tak, tik-tak, az óra olyan lassan nyelte a máskor gyorsan szaladó perceket, hogy volt időm gondolkodni.

Szidtam azt a napot, mikor először a számba vettem a cigarettát, és azt is, aki megkóstoltatta velem. Arra gondoltam, hogy most szépen szétrúgom a mellettem lévő asztal lábát, hátha megnyugszom. Feladtam, mert tudtam, abból csak én kerülhetek ki vesztesen. Álom, álom, édes álom... Eljött az alvás ideje. Kimerülten hamar álomba zuhantam. Éjfélig, mert akkor felébredtem, s mohón megittam egy pohár ásványvizet. Majd ettem egy almát, mandarint és mindent, ami a kezembe került. S csak rágtam, rágtam, kifulladásig. Meg szuszogtam, hiszen akkora lett a gyomrom, mint annak a nőnek, aki a terhessége negyedik hónapjában jár.

Megszámoltam, hogy reggelig tizenhatszor keltem fel, bár megjegyzem, ez jó volt arra, hogy az éjszaka magamba tömött kalóriának segítségére legyek az elégetésben.

Reggel hét óra. Kávét töltök a csészébe, jó erőset, majd kezembe veszem az ismerős illatot árasztó vékony cigarettát és az öngyújtót, s egy kecses mozdulattal rágyújtok. Lassan szívom magamba a füstöt, várok pár másodpercet, hogy a tüdőm minden zegzugába eljusson, és ugyanolyan eleganciával engedem ki magamból. Megszédülök. Huszonnégy óra után először.

Tudtam, hogy gyenge vagy, nem bírod ki! – szólalt meg bennem egy hang.

Sajnos, igaza van...



Hozzászólások

@


A rovat további cikkei

Pótcselekvéseink

Oriskó Renáta

Ismerős a helyzet? Adott egy feladat, amit ránk bíztak, amire megkértek, vagy amit egyszerűen csak el kell végeznünk.

2017.9.18.    15


A kapcsolat kerékkötői

Tóth Nóra

A legtöbb lánynak van egy ideálja, ahogy nagy szerelmét elképzeli: szőke, kék szemű, izmos...

2017.6.14.    11


Fogadom, hogy nem fogadok

Nagy Erika

Bevallom, nem tettem idén újévi fogadalmat, mint ahogy tavaly sem. Nem látom értelmét.

2017.1.11.    1


Ne féljünk a sétától!

Huszár Ágnes

Még nem is olyan régen természetes volt, hogy a hétköznapjaink részét képezte a mozgás. Jól esett gyalogolni a suliba, barátnőhöz, üzletbe, bárhova.

2017.1.6.    2


Fogadalmak

Oriskó Renáta

Az év első hónapjához sokan kötnek újrakezdést, változást, változtatást.

2017.1.2.    11


Fényárban úszó vásárok

Nagy Erika

Advent időszakában szeretek vásárba járni, főleg oda, ahol tudom, hogy nem fogok csalódni semmiben.

2016.12.22.    9


Hömpölygő tömeg

Nagy Erika

Több okból kifolyólag is jobb, ha időben beszerezzük a karácsonyi ajándékokat...

2016.12.17.    5


Felhőangyal

Olinka Seregi

Az éjszakát sokféleképpen „átélhetjük”: eltölthetjük a barátainkkal, végigtáncolhatjuk, nézhetjük a tévét, szeretkezhetünk, átaludhatjuk, vagy gondolkodhatunk is.

2016.11.7.    5


Ki szemetelt?

Nagy Erika

Ebben a világban én már semmin sem lepődök meg. Naponta vagyok kénytelen hozzászokni a fura helyzetekhez, sajnos, de így van.

2016.10.14.    2


Határtalan vendégszeretet

Nagy Erika

Egy-egy kirándulás során sok élménnyel gazdagodik az ember, jóval, rosszal, egyaránt.

2016.8.2.    4


Kereslet

Póda Erzsébet

Ott állnak, vagy sétálnak a fővárosból kivezető úton.

2016.7.28.    1


Van élet a válás után

Nagy Erika

Két ember élete elképzelhetetlen konfliktusok nélkül.

2016.7.1.  2    2