Élő dinamit


Nagy Erika  2009.3.12. 11:26

Gyarló ember vagyok, soha nem tagadtam. Évente többször megfogadom, hogy leszokom a káros szenvedélyemről.

Most is ezt teszem, bár szánalommal nézek saját magamra, mert a lelkiismeretem megszólal: hogy akarsz leszokni, mikor most is kezedben az a büdös bagó? De most tényleg, ez az utolsó.

Soha többet nikotin, krákogás. Majd én megmutatom!

Tudom, hogy idegbeteg leszek, meg szenvedni fogok, de véghez fogom vinni! Majd cukrot szopogatok, vagy rágózom, mert ugye mindenki tudja, szükséges a pótcselekvés, és így nem lesznek traumatikus élményeim. Legalább is remélem. Bár eddig is ezt tettem, mikor semlegesíteni akartam a nikotin ízét a számban. Sebaj, akkor most többet rágcsálok. Legfeljebb felszedek pár kilót. Megéri, nem? Jöjjön, aminek jönnie kell! Holnap azzal kezdem a napot, hogy nem gyújtok rá. Esküszöm.

Hajnali fél ötkor, mikor felébredtem, még nem volt semmi baj, ilyen korán egyébként sem szoktam pöfékelni. Na, de hét órakor már kezdett úrrá lenni rajtam a hiszti. Ebben az időpontban minden reggel rutinszerűen kimentem a teraszra, és átadtam magam az élvezeteknek. De most nem teszem. Ki fogom bírni! Két óra elteltével nem tudok mit kezdeni a kezemmel. Valami hiányzik belőle. Hiába, nagy úr a pszichés beidegződés! Dobolni kezdek az ujjaimmal. Idegesítő. Az agyamban érzem a ritmust, egyre erősebben. Mint egy zombi, ülök a gépem előtt, és képtelen vagyok normálisan dolgozni, borúsan látok mindent. Olyan vagyok, mint egy élő dinamit, amely bármelyik percben robbanhat.

Maga a pokol. Éhes vagyok. Nikotinéhes. De nem adom fel. Nem engedem, hogy az a szürke gyilkos füst tovább mérgezzen. Rágót veszek a számba, és olyan hévvel rágom, mint egy kérődző tehén. Majd azt veszem észre, hogy izomláz kezd elhatalmasodni az állkapcsomban, és kattog, mint akinek ki van kopva a fogaskereke. Szemétbe vele. Előveszek a táskámból egy tábla csokit és majszolni kezdem. Nem jó, túl édes. Sebaj, van más! Sós mogyoró, azt szeretem. Harminc másodpercig, mert egy darab a fogam közé ágyazta be magát. Piszkálni kezdem a nyelvemmel. Megőrülök! Meddig lehet ezt épp ésszel kibírni?

Ebéd után már csorogni kezdett a nyálam egy szál cigiért. Mit egy szálért? Egy slukkal is beértem volna, hogy csökkenjen a belső feszültségem. Undok voltam és kibírhatatlan, mindenkinek beszóltam, pedig ez nem jellemző rám. Ez nem én vagyok! Felöltöztem, és útnak indultam. Mindegy, hogy hová, csak el hazulról. Jó messzire. Szívtam magamba a friss levegőt, mintha az életem függne tőle, s csak mentem céltalanul. Bele a nagyvilágba. Dideregve érkeztem haza, úgy éreztem, órák teltek el. Pedig csak egy órát bolyongtam. Mi van, már az idő is ellenem dolgozik? Senki és semmi nem szán meg engem? Mit vétettem? Nem, az nem lehet, hogy a függőségem erősebb legyen nálam. Kitartás! Már csak pár óra, és az ágyba kerülök, s magam mögött tudhatok egy átkozottul átszenvedett napot. Tik-tak, tik-tak, az óra olyan lassan nyelte a máskor gyorsan szaladó perceket, hogy volt időm gondolkodni.

Szidtam azt a napot, mikor először a számba vettem a cigarettát, és azt is, aki megkóstoltatta velem. Arra gondoltam, hogy most szépen szétrúgom a mellettem lévő asztal lábát, hátha megnyugszom. Feladtam, mert tudtam, abból csak én kerülhetek ki vesztesen. Álom, álom, édes álom... Eljött az alvás ideje. Kimerülten hamar álomba zuhantam. Éjfélig, mert akkor felébredtem, s mohón megittam egy pohár ásványvizet. Majd ettem egy almát, mandarint és mindent, ami a kezembe került. S csak rágtam, rágtam, kifulladásig. Meg szuszogtam, hiszen akkora lett a gyomrom, mint annak a nőnek, aki a terhessége negyedik hónapjában jár.

Megszámoltam, hogy reggelig tizenhatszor keltem fel, bár megjegyzem, ez jó volt arra, hogy az éjszaka magamba tömött kalóriának segítségére legyek az elégetésben.

Reggel hét óra. Kávét töltök a csészébe, jó erőset, majd kezembe veszem az ismerős illatot árasztó vékony cigarettát és az öngyújtót, s egy kecses mozdulattal rágyújtok. Lassan szívom magamba a füstöt, várok pár másodpercet, hogy a tüdőm minden zegzugába eljusson, és ugyanolyan eleganciával engedem ki magamból. Megszédülök. Huszonnégy óra után először.

Tudtam, hogy gyenge vagy, nem bírod ki! – szólalt meg bennem egy hang.

Sajnos, igaza van...



Hozzászólások

@


A rovat további cikkei

Szeretet-teszt

Dráfi Emese

„Bárhogy is legyen, a szeretet mindent legyőz.”

2021.1.26.   


Karácsonyi adok-kapok

Kovács Márta

Ilyenkor, a karácsonyi ünnepek előtt, szép számmal elszaporodik az üzenetek, levelek száma, melyekben a segítségünket kérik.

2020.12.17.    17


Válás?

Póda Erzsébet

Mintha megöregedett volna az utóbbi időben.

2020.11.6.    5


Monitor

Póda Erzsébet

Pár évvel ezelőtt már tudni lehetett, hogy nagyszabású agymosóprogramban részesülünk.

2020.10.15.   


Ne féljünk a sétától!

Huszár Ágnes

Még nem is olyan régen természetes volt, hogy a hétköznapjaink részét képezte a mozgás. Jól esett gyalogolni a suliba, barátnőhöz, üzletbe, bárhova.

2020.10.5.    2


Bánásmód

Póda Erzsébet

Avagy milyen tanácsokat ne adjunk a férjünknek...

2020.10.1.    8


Átverés vagy valóság?

Kovács Márta

Bizonyára sokunkban felmerült a fenti kérdést az elmúlt hónapokban. Átverve érezzük magunkat, hiszen valami miatt korlátozva vagyunk a szabadságunkban...

2020.9.9.   


Fogalomvadászat

Póda Erzsébet

Vajon tudjuk még, mit takar a szó: lexikon? Érdekel valakit az évszázadok alatt összegyűjtött írott és lapozható tudástár a digitális korszak idejében?

2020.7.30.   


Szétválasztott családok

Kovács Márta

Nem tévedek, ha azt mondom, nehéz időszakon vagyunk túl. Legalábbis nagyon remélem, hogy túl vagyunk rajta!

2020.5.31.   


Levél az Édesanyának

Póda Erzsébet

Mindig el akartam mondani Neked, mit érzek irántad, de olyan nehéz megszólalni és szavakba önteni az érzelmeimet, amikor mellettem vagy.

2020.5.2.  2    3


A változás kora

Póda Erzsébet

Egy ideje a hazugságterjesztés és a manipuláció óriási méreteket ölt. Bárki lehet tudás és műveltség nélkül is véleményalakító és nézetbefolyásoló.

2020.4.15.   


Minden rosszban van valami jó

Dr. Horváth Mária okleveles ápolónő

Az optimisták által gyakran emlegett közmondás igaz most a koronavírus kapcsán is.

2020.3.21.