Szivárványos világbéke

Póda Erzsébet 2019.7.29. 7:53

A fogyasztói társadalom kényelmébe süppedve talán nem is vesszük észre, micsoda propaganda vesz bennünket körül.

Akik fogékonyak rá, azokat nyomban magukkal sodorja. Akik nem figyelik, azokra is hat, csak a hétköznapok „nyúzdájában” nem igazán foglalkoznak vele. Akik azonban ellenállnak, azoknak egyre nehezebb a dolguk.

Szinte megállíthatatlanul működik a gépezet, amely össze akar mosni mindent és mindenkit. A minap épp azt állította egy „elismert” férfias kinézetű tudósnő, hogy csak egy rassz létezik a világon: az ember. (Mindeközben – szinte érthetetlenül – a „nemek” és „identitások” sokszínűségének propagandáját egyre erősebben nyomják.) Pedig még, ha nagyon nem akarjuk, akkor is muszáj észrevennünk, hogy az egyes rasszok (emberi fajok), más-más külső (és belső) tulajdonságokkal rendelkeznek. Nem lehet például a bőrszínt nem észrevenni. Pont ugyanúgy, ahogy nem lehet nem megkülönböztetni a cinkét a verébtől. A cinke azért szép, amiért cinke, a veréb meg azért, amiért veréb. Egyik sem jobb vagy rosszabb a másiknál. Valójában a kultúránk határoz meg bennünket, és az emberi kultúrák elképesztő változatosságot mutatnak. (Volt már itt olyan rendszer, ami összemosott és egybeolvasztott volna mindent. Amely meg akarta határozni, ki mit és hogyan gondoljon. A másként vélekedőket pedig szigorúan büntette.)

Gyakran hallom, hogy mindenki világbékére vágyik. Főleg a nők, hiszen ők az anyák, sosem akarnának háborút. Ez a megállapítás sem állja meg a helyét, mert sok háború robbant már ki a történelem folyamán a nők „kezdeményezésére”, vagy váltak csaták győztessé vagy vesztessé általuk. Nem kell messzire mennünk, elég körülnézni a magyar történelemben! Az első háborús hadjárati hősnőnk például a galambóci vár ostromában (1428) Rozgonyi Cicelle volt, aki megmentette a király és férje életét. Vagy soroljuk a 1848-49-es szabadságharc női katonatisztjeinek nevét: Bányai Júlia, Lebstück Mária, Viola Anna és sokan mások! A nők mára már a hadügyminiszteri székben is elfoglalták a helyüket. (Úgyhogy ideje lesz leszámolni ezekkel az állításokkal is.) Azt is hallom, hogy vegyünk példát a kisgyerekekről, akik nem előítéletesek: barátkoznak azokkal is, akik a Föld egy másik szegletéből származnak. Igen ám, de vannak kisgyerekek, akik megharapják, megcsípik, megütik kortársaikat, még akkor is, ha azonos nyelven beszélnek, és azonos nemzetiségűek.

Tegyük fel, hogy a háttérmasinéria győzni fog, és sikerül összemosni mindent és mindenkit! (Kivéve a nemeket és identitásokat, mert úgy tűnik, azok számát egyre bővíteni akarják.) Nem lesznek emberi fajok, csak egy emberi rassz lesz, amely egymagában mutatja majd – például – az összes bőrszínt. Ettől még ennek az egy rassznak minden egyes tagja különböző lesz: mást fog gondolni, másként fog érezni, más lesz a fájdalomtűrő-képessége, más lesz az örömforrása, más lesz a komfortzónája, mások lesznek a mindennapos szokásai, a hobbija, a kedvenc étele, itala… És elnézve a mai mozgalmakat: más lesz a nemi identitása. Úgyhogy nagyon sokáig fog tartani az emberiség közös masszává gyúrása.

Az erre való törekvés pedig, a fent leírtakból következtetve, már most is eléggé logikátlan. Legyen egyazonos rassz, szivárvány identitással? Akkor meg minek ekkora energiát fordítani a különbözőség megszüntetésére?