Év eleji gondolatok


Póda Erzsébet  2004.1.5. 22:25

Az új esztendőt nemes és optimista gondolatokkal kellene megnyitni, de a világot látva nem sok ilyen jut az ember eszébe.

Hiszen jól tudjuk mennyi mindent tönkretett már az emberiség a Föld nevű bolygón. Virágzó civilizációk dőltek romba egyik pillanatról a másikra, népek haltak ki, birodalmak tűntek el nyomtalanul. Száz meg száz, ezer meg ezer példa van előttünk, melyből tanulnunk kellett volna, mégsem okultunk belőle. Mintha a legegyenesebb utat választottuk volna ahhoz, hogy a vesztünkbe rohanjunk. Nap, mint nap mérgezzük, bántjuk az anyabolygót. Az emberiség egyre vágja, fűrészeli maga alatt a fát, amely életet ad neki.

Azokat a bölcseket, tudósokat, akik unos-untalan felhívják a figyelmünket a hibákra, a veszélyekre, nem engedik szóhoz jutni vagy meg sem hallgatják őket. S ha mégis megszólalhatnak, szavuk csupán pusztába kiáltott szó marad. Nincs ember, aki meghallgatná mondanivalójukat, odafigyelne rájuk és tenne is valamit. Soha még annyi katasztrófa nem történt, mint az utóbbi években. A figyelmeztető jelek arra intenek, hogy az emberiségnek meg kellene változnia, tenni kellene valamit a saját érdekében -- mégsem változik semmi.

Tonnaszámra ömlik az olaj a tengerekbe, elpusztítva a vízi élővilágot. Millió és millió köbméter mérgező gázt bocsátanak a levegőbe, és kíméletlenül irtják a Föld tüdejét, az esőerdőket, elpusztítva a légteret. Védett állatokat ölnek vagy azokkal kereskednek -- büntetlenül. Mindennapi kenyerünkbe káros adalékanyagokat raknak, elpusztítva ezzel az ételünket. A béke helyett a háborúzás okait keresik, elpusztítva egymást. S valamennyi gyilkos ok mögött mindig a pénz áll, és a hatalomvágy.

Pedig, ha az ember meggazdagszik, hatalma lehet ugyan, de könnyelműsége miatt bekövetkezhet egy világméretű katasztrófa, ami után nem lesz különösebben élvezhető az élet. Pedig akinek sok pénze van, az sokáig akar élni. Bizonyíték erre azoknak a gazdagoknak a teste, akik a gyógyíthatatlan betegség és a halál elől az előre kibérelt hibernációs tartályokba menekültek, s ott várakoznak a feltámadás reményében.

A hétköznapokat megmérgezi az egymás iránti figyelmetlenség, toleranciahiány, nemtörődömség, gyanakvás, irigykedés, az egymástól való elidegenedés. Az új évezred kezdete mérföldkő kellene, hogy legyen. Valami józanító szélre van szükségünk, ami kisöpör a Földről minden rosszat. Ami ösztönöz, hogy mélyebben elgondolkodjunk, hogy okosabban, szeretetteljesebben, megértőbben cselekedjünk és viselkedjünk. Saját magunkkal és egymással szemben is. Ha az ember komolyabban venné önmagát, ha igazán szeretne élni, jobban kellene, hogy vigyázzon a természetre, a szeretteire, az otthonára, a Földre.

Évezredekkel ezelőtt, az egyiptomiak úgy tartották, ha az ember meghal, istenek, bírák elé kell állnia, ahol mérlegre teszik a szívét, s akkor minden földi cselekedetéért felelnie kell. A túlvilági istenek előtt a halott szelleme beszámol arról, mit tett életében. A bűnért természetesen bűnhődnie kell. S annak idején komoly bűnnek számított a vizek, a levegő, az élettér szennyezése. Ezért például a fáraó lelke az istenek előtt esküvel erősítette meg, hogy életében vigyázott arra, uralkodása alatt ne szennyezze sem ő, sem népe a természetet. Történt pedig mindez évezredekkel ezelőtt. Akkor tudták az emberek, hogyan kell megóvniuk a Földet, mára viszont elfelejtették.

Talán nem ártana végre felocsúdni abból az önteltségből, amely szerint az emberiség eddig még soha nem volt olyan fejlettségi szinten, mint most, a harmadik évezred elején. S amely szerint az ember mindenható, cselekedetei következmény nélküliek.

Egy ideig azt hittem, a város, ahol élek, nem ilyen. Látva az új facsemeték telepítését, úgy éreztem, végre ügyelünk a környezetünkre. Tévedtem. A kis külvárosi utcácskák, ahol nyaranta az összeborult koronájú fák hűvösében sétálhatott a betonból ömlő forróságtól szenvedő emberfia, mára irtózatos képet mutatnak. Az évtizedes ágas-bogas fákat, botolás címén, barbár módon derékban fűrészelték ketté. Kivétel nélkül mindet. És a nagy, terebélyes lombú fák nem hajtottak ki soha többé, egytől-egyig elpusztult mindegyik.

A környezetvédők hiába hallatják hangjukat, hiába szerveznek nemes célú akciókat – kéréseiket, figyelmeztetéseiket mintha meg se hallaná senki. Vajon mikor tudatosítjuk végre, hogy katasztrófához vezet, ha nem hagyunk fel az életkörnyezetünk tönkretételével?



Hozzászólások

@


A rovat további cikkei

Nyári románc

Póda Erzsébet

Avagy az életben semmire sincs garancia.

2018.8.24.    14


A hotelszoba titkai

Oriskó Renáta

Valami megváltozott. Úgy tűnt, mintha egyik percről a másikra történt volna.

2018.8.20.    13


A telt idomok szépek

Joó Fruzsina

A nőideálok az évszázadok során mindig változtak.

2018.6.11.    60


Univécé

Póda Erzsébet

Az egyik ismerősöm szörnyülködve vette tudomásul, hogy világunk néhány országában léteznek uniszex (vagy semleges) vécék.

2018.5.9.    10


Amikor beszélgetünk

Oriskó Renáta

Vajon milyen az igazán jó, személyes beszélgetés felbolydult világunkban?

2018.4.12.    15


Amitől a pasik a falra másznak

Joó Fruzsina

Mi, nők, számtalanszor panaszkodunk a férfiakra, sírunk miattuk, elátkozzuk őket.

2018.4.4.    15


Randi

Póda Erzsébet

Ésszel is lehetünk szerelmesek…(?)

2018.4.2.  2    4


Pozitív igények

Póda Erzsébet

Borzasztó dolog történik velünk: téli időszak lévén hideg van!

2018.1.18.    5


Fogadalmak

Oriskó Renáta

Az év első hónapjához sokan kötnek újrakezdést, változást, változtatást.

2018.1.3.    12


Pótcselekvéseink

Oriskó Renáta

Ismerős a helyzet? Adott egy feladat, amit ránk bíztak, amire megkértek, vagy amit egyszerűen csak el kell végeznünk.

2017.9.18.    16


A kapcsolat kerékkötői

Tóth Nóra

A legtöbb lánynak van egy ideálja, ahogy nagy szerelmét elképzeli: szőke, kék szemű, izmos...

2017.6.14.    11


Fogadom, hogy nem fogadok

Nagy Erika

Bevallom, nem tettem idén újévi fogadalmat, mint ahogy tavaly sem. Nem látom értelmét.

2017.1.11.    1