Ha az ember megöregszik

Nagy Erika 2014.8.28. 2:14

Szomorú, ha egy szülőre csak addig van szükség, ameddig segíteni tud.

Ugye, emlékszünk még azokra a szép időkre, amikor ha a szülők, nagyszülő megöregedett, a közeli hozzátartozók türelemmel, odaadással ápolták őket, ha szükség volt rá?

Ugye, ismerős a mai helyzet is, mégpedig az, ha a szülő, nagyszülő lebetegszik, a leggyakoribb gondolat az: „otthonba adjuk”?

Nem akarok pálcát törni senki felett, hiszen nagyon sokan vannak, aki azért kerülnek oda, mert nincs más mód, hogy kellő ellátásban részesüljenek. De van olyan is, hogy csak a kényelem miatt kerülnek otthonba. S ez mindenképpen szomorú...

Szomorú, ha egy szülőre csak addig van szükség, ameddig segíteni tud. Még akkor is, ha tudva lévő, hogy a generációk együttélése ebben a rohanó, problémákkal teli világban nem zökkenőmentes. Az együttéléssel jelentkező súrlódások állandó jellegűek a mindennapi életben, a családok életében, és ezen problémák nagy fontossággal bírnak. A mai fiatalok nagyon kevés olyan családot látnak, ahol még természetes, hogy több generáció él együtt, s ha baj történik, segíteni kell egymáson.

Az idős ember számára nagyon fontos a családi kötelék. A legnagyobb megrázkódtatás akkor éri őt, ha feleslegesnek érzi magát. A feleslegesség érzése megbetegedéshez, életuntsághoz vezethet.
Ezt akarjuk, annak a családtagnak, aki értünk élt, értünk dolgozott? Én semmiképp sem, számomra ez elfogadhatatlan!
Az idős szülő is sok mindenről lemondott akkor, amikor gyermeke megszületett, a gyermek is megteheti ugyanezt a szülőért. Tudom, hogy ma más világot élünk, hogy nehéz új munkahelyet találni, ha a régit feladjuk az idős szülők gondozása miatt – de azért vagyunk emberek, hogy találjunk megoldást a problémák kiküszöbölésére.

S aki keres, az talál is. És most nem biztos, hogy az öregotthonra gondoltam...