Hapci!

Puha Andrea 2008.10.8. 8:04

Vinnyogok. Most úgyse hallja senki. Beleburkolózom a takaróba.

Végigdörgölőzöm az ágyon, jó erősen. Nevetséges próbálkozás. Ettől sem lesz jobb. Krrrch, khh, hapci! Két köhögés, három tüsszentés. Fáj a hátam, a lábamat egy percen belül tízszer máshogy rakom. A kezemet szintúgy, bár most épp a fejemet nyomogatom, hátha attól jobb lesz. Fáj. Krrrch! Ja igen. A torkom is fáj. Veszek egy nagy levegőt az orromon. Ja, ott nem tudok. Akkor a számon. Rögtön meg is bánom... Jaj! Óvatosabban! A fájdalomtól fintorba fut az arcom, megszívom az orrom, gyorsan nyúlok is a papírzsebkendő után. Hiába fújom, nem jön. Üchh! Krrrch! Orrspray mindörökké! – sóhajtom. Sprr, sprr! Akkor se jön. Vacak reklámok...!

Felállok az ágyról, jobbra-balra billegve a konyha felé veszem az irányt, egy kisebbfajta köhögős szimfóniával örvendeztetve meg környezetemet. Krrch, öhm, köhm, haaapci! A záróakkordot anyu mellett állva préselem ki magamból. Szemrehányóan rám néz: – A reggeli zuhanyozás...

Érdekes, egy hete barátnőm azzal szekált, hogy meg fogok fázni szoknyában. Nadrágra váltottam. Erre, tessék!... Sss-hrrr! Forr a víz. Leöntöm vele a filtert. A gőz az arcomba csap, beleszagolok, illetve szagolnék… Na mindegy..., az íze biztosan jó. Lerakom a bögrét az asztalra, mellé pakolom a gyógynövényes cseppeket, a cukrot, az antibiotikumot. Éget a láz. Anyu megnézi a homlokom. Rázkódom a keze alatt. Krrrh, khh, üchh. Nem vagy lázas, mondja. Vállat vonok. Belső láz. Van olyan. Haaap-ci! Belekortyolok a teába. Arcom eltorzul. Egyrészt iszonyatforró, másrészt borzasztó az íze. Még jó, hogy a szagát nem érzem. Krrrch, khh. Két perce ültem le, de már rohanok is a szekrényhez papírzsebkendőért. Trrr… trrr… Nem kell több trombita…elég az ember orra. Forradalmasítom a zeneipart. Krrrch. Üh. Trrr. Trrr… Csapódik az ajtó, apu hazajött, pont a trombita-indulómra. – Nincs több reggeli zuhanyozás! – mondja.

Micsoda együttérzés! Feltápászkodom, otthagyom a teát, úgyis annyit ittam már, hogy orromból, számból, fülemből is teafilter lóg. Felbicegek a szobába, hirtelen fehérség tűnik a szemembe. Nem. Nem hullott le az első hó. Pláne nem az én szobámban. Csak a papírzsebkendőim hevernek szanaszét. Ekkora kupiban még meghalni se lehet, nemhogy még meggyógyulni. Trrr...Trr...Krüch.. Hapci! Még egy papírzsebkendővel gyarapítom a szemetes kosarat, majd belezuhanok az ágyba. Vagy mellé. Végem!

Hrrh, Krrh, trrr, trrr… Haaapci!