Hapci!
Vinnyogok. Most úgyse hallja senki. Beleburkolózom a takaróba.
Végigdörgölőzöm az ágyon, jó erősen. Nevetséges próbálkozás. Ettől sem lesz jobb.
Krrrch, khh, hapci! Két köhögés, három tüsszentés. Fáj a hátam, a lábamat egy percen belül tízszer máshogy rakom. A kezemet szintúgy, bár most épp a fejemet nyomogatom, hátha attól jobb lesz. Fáj. Krrrch! Ja igen. A torkom is fáj. Veszek egy nagy levegőt az orromon. Ja, ott nem tudok. Akkor a számon. Rögtön meg is bánom... Jaj! Óvatosabban! A fájdalomtól fintorba fut az arcom, megszívom az orrom, gyorsan nyúlok is a papírzsebkendő után. Hiába fújom, nem jön. Üchh! Krrrch! Orrspray mindörökké! – sóhajtom. Sprr, sprr! Akkor se jön. Vacak reklámok...!
Felállok az ágyról, jobbra-balra billegve a konyha felé veszem az irányt, egy kisebbfajta köhögős szimfóniával örvendeztetve meg környezetemet. Krrch, öhm, köhm, haaapci! A záróakkordot anyu mellett állva préselem ki magamból. Szemrehányóan rám néz: – A reggeli zuhanyozás...
Érdekes, egy hete barátnőm azzal szekált, hogy meg fogok fázni szoknyában. Nadrágra váltottam. Erre, tessék!... Sss-hrrr! Forr a víz. Leöntöm vele a filtert. A gőz az arcomba csap, beleszagolok, illetve szagolnék… Na mindegy..., az íze biztosan jó. Lerakom a bögrét az asztalra, mellé pakolom a gyógynövényes cseppeket, a cukrot, az antibiotikumot. Éget a láz. Anyu megnézi a homlokom. Rázkódom a keze alatt. Krrrh, khh, üchh. Nem vagy lázas, mondja. Vállat vonok. Belső láz. Van olyan. Haaap-ci! Belekortyolok a teába. Arcom eltorzul. Egyrészt iszonyatforró, másrészt borzasztó az íze. Még jó, hogy a szagát nem érzem. Krrrch, khh. Két perce ültem le, de már rohanok is a szekrényhez papírzsebkendőért. Trrr… trrr… Nem kell több trombita…elég az ember orra. Forradalmasítom a zeneipart. Krrrch. Üh. Trrr. Trrr… Csapódik az ajtó, apu hazajött, pont a trombita-indulómra. – Nincs több reggeli zuhanyozás! – mondja.
Micsoda együttérzés! Feltápászkodom, otthagyom a teát, úgyis annyit ittam már, hogy orromból, számból, fülemből is teafilter lóg. Felbicegek a szobába, hirtelen fehérség tűnik a szemembe. Nem. Nem hullott le az első hó. Pláne nem az én szobámban. Csak a papírzsebkendőim hevernek szanaszét. Ekkora kupiban még meghalni se lehet, nemhogy még meggyógyulni. Trrr...Trr...Krüch.. Hapci! Még egy papírzsebkendővel gyarapítom a szemetes kosarat, majd belezuhanok az ágyba. Vagy mellé. Végem!
Hrrh, Krrh, trrr, trrr… Haaapci!
Hozzászólások
A rovat további cikkei
Halló, van ott valaki?
Megszámlálhatatlan kommunikációs csatornánk van, de vajon megtaláljuk egymást?
2022.5.16.
Ne féljünk a sétától!
Még nem is olyan régen természetes volt, hogy a hétköznapjaink részét képezte a mozgás. Jól esett gyalogolni a suliba, barátnőhöz, üzletbe, bárhova.
2022.4.18. 2
Kiforgatott orvosi eskü
Az embernek joga van maga és kiskorúgyermekei nevében szabadon dönteni, arról, hogy megfelelő információk birtokában elfogad vagy elutasít bármilyen orvosi beavatkozást.
2022.2.1.
Riasztás
Második éve éljük a lehetetlent, a logikátlant, az abszurdot. Elhisszük a hihetetlent, az ésszerűtlent, a képtelenséget.
2022.1.10.
Kifordult világ
Ami eddig csak lassan változni látszott, megfordult és fejre állt a látható világ felszínén. Ma már semmi sem az, amit szemeinkkel látunk.
2022.1.9.
Megváltásra várva
Az adventi üzenetekkel teletűzdelt médiafelületek giccses idézetei sem takarhatják el azt a képmutatást és álszentséget, amit naponta láttat a való világ.
2021.12.17.
Felejtés
Rövid az ember memóriája: nem emlékszünk a tegnapra, nem még tavalyra, tavalyelőttre!
2021.12.6.
Üresség
A minap az aktuális kérdést feszegették ismét – mi mást, mint a „járványhoz” kapcsolódó oltás/nemoltás témáját
2021.12.6.
Mese vagy valóság
Hajlamosak vagyunk arra, hogy a meséket ne vegyük komolyan – és ami azt illeti, a modernekre néha könnyedén legyinthetünk is.
2021.11.10.
Menedék
Talán még sose volt annyira bizonytalan a jövő, mint a mai időkben. Hiába bújunk a hamisan biztonságosnak vélt maszk mögé, és hiába oltatjuk be magunkat...
2021.11.2.