Időátállítás

Fülöp Éva  2006.3.27. 7:43

Vasárnap reggel arra ébredtem, hogy egy órával több van, mint előző nap volt.

Persze, nem önszántamból: a kislányom gondoskodott az ébresztőről hajnali fél hatkor (!). Ő még nem tudta, de akkor már fél hét volt, és ez az időpont már nem is hangzik olyan nagyon korainak. Viszont én, aki előző este bulizni voltam a férjemmel, nagyon nehezen viseltem, hogy a kicsi már kialudta magát. Aranyos volt, befektettem az ágyamba és türelmesen várta, hogy elkészüljön a tejecskéje. Utána csendben megitta, átnyújtotta nekem -- aki félkómában feküdtem mellette --, a cumisüveget és követelte, hogy a szokásos sarokba állítsam azt úgy, ahogy már hónapok óta tettem minden reggel (a gyerekek ragaszkodnak a megszokott dolgokhoz, a saját bioritmushoz). Kicsit még pihent mellettem, aztán úgy döntött, neki már elkezdődött a nap, ideje nekem is felébredni. A megváltó, anyukám személyében, ott aludt a szomszéd szobában és hálás voltam azért, hogy átadhattam neki a kislányomat. Visszamásztam az ágyba és próbáltam még aludni. Jól esett.

Mikor felkeltem, kilenc óra volt. Vagyis tíz. Jaj, ebédet kell főzni, kislányom tizenegykor már éhes lesz, fél tizenkettőkor pedig fáradt és álmos! Én meg itt álok pizsamában, a fogamat sem mostam még meg, és fogalmam sincs, mi legyen az ebéd. Gyorsan átgondoltam a dolgot: a kicsi úgy gondolja, hogy kilenc óra van, ezért van még időm letusolni, fogat mosni és kitalálni, mi legyen az ebéd. Vasárnap nálunk nem jellemző, hogy rántott hús kerüljön az asztalra, szóval szabad kezem van a menü összeállításában. Próbáltam felébreszteni a páromat, mondván, már tíz óra van. Nem jártam sikerrel. Nagyon fáradtnak tűnt -- pedig ő nem kelt föl fél hatkor és éjszakánként sem ébredezik a gyerek nyöszörgésére. Hagytam aludni.

Anyukám becsukta maga után az ajtót. Nem is tudom, hogyan kéne elmondanom neki, mennyire jó volt, hogy segített. Volt időm összeszedni magam. Tíz óra, vagyis tizenegy -- ebédet főzök. A gyerek kijár utánam a konyhába és kéri, menjek vele labdázni. Nem lehet, főzök, mondom neki. Felébred az apja. Labdáznak, „haffolnak” (egy sajátos kutyaimitáló négykézláb mászkálós játék, amit a gyerek imád, mi nem annyira), nevetnek. Ebédelünk, pelenkát cserélünk, letesszük a kicsit aludni. Dél van, vagyis egy óra. Elfáradtunk, mi is lepihenünk ebéd után, elalszunk.

Ébredés után kedves ismerősökhöz megyünk vendégségbe. Babát várnak, örülnek a gyereklátogatónak. Most még nem tudják, hogy pár hónapon belül nekik sem lesz egy perc nyugtuk se. Ez nem panaszkodás, csak a mostani hétvége ezt juttatja az eszembe. Este fürdés, hajmosás, vacsora. A párom időközben átállította az órákat a lakásban. Nyolc óra van, vagyis hét. A gyerek nem álmos. Megpróbálom mégis letenni aludni. Elalszik, úgy látszik, az esős idő kifárasztotta.

Most fél tizenegykor, vagyis fél tízkor, úgy érzem, én is mehetnék aludni. Nálam nem az a gond, hogy átállítják az órákat évente kétszer, hanem az, hogy nekem nehéz átállni. Az órákat a férjem gyorsan megoldja...

Hozzászólások

@

Küldés