Ígéret (2)


Póda Erzsébet  2011.3.9. 6:39

Az ígérte, együtt fogjuk tölteni az ünnepeket – és a hétköznapokat is.

Az eksztatikus, lopott percekben azt suttogta a fülembe: Ne sírj, nemsokára együtt fogjuk tölteni az ünnepeket, de még a hétköznapokat is! Hittem neki, mert őszintén, tiszta szívből mondta. Mert láttam a szemében, ugyanannyira szenved ő is, mint én. Ő talán még jobban, hiszen ott vannak a kicsi gyermekei is, meg az az elviselhetetlen felesége!

Évek következtek, boldog, szerelmes-szenvedős évek. Ő mindent megtett, hogy együtt legyünk. Az ebédszüneteket együtt töltöttük, és szombat délutánonként másfél órát is, a lakásomon. Aztán felvett a vállalkozásába. Én lettem az ügyintézője, szervezője, könyvelője, titkárnője – mindenese. A világ legboldogabb nőjévé tett, hiszen maga mellé emelt, és ahogy megígérte, velem töltötte a hétköznapokat. Az ünnepnapok még nem jöttek össze, de tudtam, éreztem: eljön az az idő is!

Ó, azok a gyönyörű, szenvedélyes percek az irodájában! Azok a lopott élvezetek! Sietve, féktelenül szeretkezve, szinte eszméletlenül. Megőrültem érte! Az illatáért, a csókjáért, az érintéséért, az öleléseiért! Mindig azt vártam, sose érjen véget a munkaidő, hogy mindig magam mellett érezhessem. De a munkaidő lejárt, és ő szomorúan búcsúzott tőlem. Láttam a szemében a fájdalmat, hogy magamra kell hagynia. Várták a kisgyermekei, és az az elviselhetetlen felesége. Szörnyen sajnáltam, amiért ennyit kellett szenvednie. Ő azonban jó apa volt, ezért ki kellett bírnia a megpróbáltatásokat, házsártos felesége hisztériás rohamait, zsarolásait, jeleneteit.

Néhány év múlva úgy döntött, lakást vesz nekem. Egy nagyobbat, ahol már sokkal több időt is tudtunk együtt tölteni. Igaz, az ünnepnapok még nem jöttek össze, és néha a születésnapomat se ünnepelhettük együtt. Például megismerkedésünkkor kicsi gyermekei óvodai majd iskolai ballagásakor, mert ezek az időpontok éppen június végére esnek, amikor a születésnapom van. De a lakást együtt raktuk rendbe, együtt választottuk a festékszíneket és a bútorokat is. Boldog voltam, ahogy a közös jövőnket terveztük a saját magunk által választott franciaágyban. Mikor megkérdeztem, mikor költözik hozzám, türelemre intett. Sajnos soha nem jött össze a megfelelő időpont. Sokszor előfordult, hogy amikor épp be akarta jelenteni otthon, hogy elválik, az az elviselhetetlen felesége megbetegedett. Olyankor neki kellett foglalkoznia és törődnie a gyerekekkel, s persze nem hagyhatta magára a betegségében az asszonyt. Mit szólt volna a külvilág: a rokonok, a munkatársak, a barátok? De én nem lázadoztam, megértéssel vártam, mert tudtam, eljön az én időm is. Mert tudtam, ő csak engem szeret, én pedig nem is tudtam már mással elképzelni az életemet...

Gyereket szerettem volna tőle, de azt mondta, ne legyek önző, hadd nevelje fel először a másik kettőt. Miután majd azokat a szárnyukra engedi, tervezgethetünk.

Harminc évig voltam a szeretője. Harminc évig reménykedtem és vártam. Elfogadtam, hogy még nem akar közös gyereket, csak közben lejárt az idő – már nem lehetett közös gyerekünk. Beletörődéssel vettem tudomásul, hiszen tudtam, ha ez mind elmúlik, ha a gyerekei kirepülnek a családi fészekből, akkor majd nálam marad, örökre.

De egy szép napon összepakolt, és elköltözött a közös lakásunkból. Azt mondta, minden az enyém, hisz nekem vette. Csak a ruháit vitte el. Azt mondta, neki a felesége mellett van a helye, hiszen már öreg és beteg. Tartozik neki annyival, hogy mellette legyen akkor, amikor a gyerekeik már saját családot alapítottak. Együtt akar örülni az unokáknak, hiszen a család a világon a legfontosabb... Hiába kértem, hogy beszéljük meg, azt mondta, nincs mit megbeszélnünk. Hiába hívogattam, nem vette fel a telefont.

Magamra maradtam, és ezt nem bírtam elviselni. Nem bírtam az üresen kongó napjaimat. Hogy nem volt kire várnom, hogy nem volt miért lesnem a naptárt, az órát, a perceket. Éveken át biztos voltam benne, hogy eljön az én időm, a sok lemondásért és áldozatért előbb vagy utóbb jutalom jár. S most nem hittem el, hogy ez velem történik. Hogy ez velem megtörténhet. A nap minden percében csak őrá tudtam gondolni: az illatára, a mosolyára, az ölelésére, a biztonságra, amit mellette éreztem. A lakás minden tárgyáról ő jutott eszembe, a közös emlékeink. Hiába akart segíteni a testvérem és a barátnőim. Nekem már nem volt miért élnem...

A kórházban tértem magamhoz. A gyomormosás után meglátogatott a pszichiáter. Kaptam gyógyszereket, és terápiára járok. De amikor átlépem a lakásom küszöbét, minden emlék újra rám tör. Fáj a testem, de még jobban a lelkem.

Azóta sem jelentkezett. Csak a barátnőim figyelnek rám. A jó öreg barátnőim. Csakhogy ők nem értenek semmit! Szedem a gyógyszereimet, de néha, mikor a lelkem kongó ürességének fájdalma elviselhetetlenné válik, akkor úgy érzem, megőrülök. Mert megígérte, hogy együtt fogjuk tölteni az ünnepeket, és a hétköznapokat is! Megígérte! Nekem mégis csak a hétköznapok jutottak...

Nem tudom, lehet, hogy a gyógyszerek hatására, de mostanában már az is megfordul a fejemben, hogy átvert. Hogy naiv voltam, és az egész boldogságom hazugságra épült.

De akkor miért fecséreltem rá az egész életemet, lemondva lehetőségekről, szerelmekről – saját gyerekről? Miért...?



Hozzászólások

Maria, 09. 03. 2011 09:06:47
Nem hiaba mondjak, hogy a szerelem vak. Bizony nem artana, ha par notarsunk felebredne a csipkerozsika alombol. Nagyszeru cikk!
@


Kapcsolódó cikkek

Ígéret (1)

Póda Erzsébet

Vannak férfiak, akik egy pillanat alatt meg tudják bennünk pendíteni nőiességünk alvó húrjait.

2010.11.30.  2    6

A rovat további cikkei

Nyári románc

Póda Erzsébet

Avagy az életben semmire sincs garancia.

2018.8.24.    14


A hotelszoba titkai

Oriskó Renáta

Valami megváltozott. Úgy tűnt, mintha egyik percről a másikra történt volna.

2018.8.20.    13


A telt idomok szépek

Joó Fruzsina

A nőideálok az évszázadok során mindig változtak.

2018.6.11.    60


Univécé

Póda Erzsébet

Az egyik ismerősöm szörnyülködve vette tudomásul, hogy világunk néhány országában léteznek uniszex (vagy semleges) vécék.

2018.5.9.    10


Amikor beszélgetünk

Oriskó Renáta

Vajon milyen az igazán jó, személyes beszélgetés felbolydult világunkban?

2018.4.12.    15


Amitől a pasik a falra másznak

Joó Fruzsina

Mi, nők, számtalanszor panaszkodunk a férfiakra, sírunk miattuk, elátkozzuk őket.

2018.4.4.    15


Randi

Póda Erzsébet

Ésszel is lehetünk szerelmesek…(?)

2018.4.2.  2    4


Pozitív igények

Póda Erzsébet

Borzasztó dolog történik velünk: téli időszak lévén hideg van!

2018.1.18.    5


Fogadalmak

Oriskó Renáta

Az év első hónapjához sokan kötnek újrakezdést, változást, változtatást.

2018.1.3.    12


Pótcselekvéseink

Oriskó Renáta

Ismerős a helyzet? Adott egy feladat, amit ránk bíztak, amire megkértek, vagy amit egyszerűen csak el kell végeznünk.

2017.9.18.    16


A kapcsolat kerékkötői

Tóth Nóra

A legtöbb lánynak van egy ideálja, ahogy nagy szerelmét elképzeli: szőke, kék szemű, izmos...

2017.6.14.    11