Levelet hozott a postás

Madarász Ildikó  2008.8.7. 13:41

Ami ugye nem olyan nagy szám a mai világban…

…főleg a hosszúkás, sokat sejtető, „már megint csekk” alakú, vagy a „gyere termékbemutatóra, kapsz esernyőt meg bőröndöt, ebéddel együtt 1.399-ért Kiskunbüdösbütykösre” formájú szórólapok között találtam egy valódi levelet. Nagy izgalommal álltam neki a levélbontásnak.

Izgalmam csak fokozódott, mikor elolvastam a levél első mondatát: „Szoktál arra gondolni, hogy milyen gyorsan múlnak az évek? Már húsz éve, hogy érettségiztünk, akkor azt ígértük: Találkozunk 2008-ban”.
Uramisten! Osztálytalálkozó lesz másfél hónap múlva, és ez már a huszadik!

Aztán szépen olvastam tovább, mikor, hol, mennyi pénzt kell utalni, meddig kell jelentkezni, kinél, meg feltétlen gyere el.
Az első pillanatban biztos voltam, hogy én megyek.

Aztán az agyam valahogy átkattant a második pillanatban és megint tizennyolc évesnek éreztem magam, azokkal a gondolatokkal, érzésekkel, hatásokkal.
Találkozom az akkori kebelbarátnőmmel, akivel elválaszthatatlanok voltunk, de valahogy elsodort bennünket az élet egymástól. Az elején még pár évig tartottuk a kapcsolatot, elmentünk egymás esküvőjére, megnéztük fényképen az újszülött utódokat, aztán már csak hallottuk, hogy az egyikünk lakást vesz, a másik belevág egy építkezésbe.
Az évek meg csak teltek és el voltunk foglalva a magunk bajával, a gyerekek adtak elfoglaltságot rendesen, és kerestük helyünket a világban magunk is. Aztán pár éve megpróbáltam felkapni az elejtett szálakat, kisebb-nagyobb sikerrel.
De most megint találkozunk.
Férj és gyerekek nélkül.

Tavaly már voltunk így együtt egy kollégiumi találkozón, az is frenetikus volt. Amint az ember odaér, leparkol az autójával, meglátja a volt suliját, valahogy az agya leáll, kitörlődik tíz-húsz év és újra az a hebrencs csitri, mint aki akkor volt.
Feltörnek az emlékképek.
Izzadt lesz a tenyerünk, a szívünk hevesebben ver, mikor meglátjuk azt a fiút, akibe halálosan szerelmesek voltunk, vagy meglátjuk azt a padot, ami még mindig ott van, ahol együtt szoktunk ülni…
Mert ugye az első szerelem!
Mennyi dal és költemény szól róla, de az érzi igazán, hogy milyen fontos, aki már visszatekint rá. Mert akkor, ott, nem biztos, hogy még tudtuk, hogy Őt soha nem fogjuk elfelejteni, akivel először csókolóztunk, aki először vallott szerelmet és örök hűséget, akivel először osztottuk meg a testi szerelmet, akivel először éltük át a legnagyobb kínt, a szakítást. Ez beleégeti magát az elménkbe, és majd csak az elmúlással szűnik meg véglegesen.
Aztán amikor ott áll előttünk az a fiú, aki már férfi, láthatólag ő is zavartan pislantva felénk (persze ha azon szerencsések közé tartozunk, akit felismernek, mert nem változtatott úgy meg az élet…) csak hebegni tudunk.
Hiába a család, gyerekek, szép házasélet, szerető, odaadó férj (akinek egykoron szintén volt egy első nagy szerelme) feltörnek az emlékek.
Még arra is emlékszünk, hogy érettségi szünetben, amikor ő már végzett, felosont a kollégiumi szobánkba, és akkor egy sárga mellény volt rajta, ing nélkül – mert igen csinos fiú volt –, és a diszkoszvetés iskolai bajnoka, szerelmes szemekkel biztatott, hogy biztos minden rendben lesz az érettségin, mert te okos lány vagy…

Aztán vagy váltunk néhány szót, például arról az igen húsbavágó kérdésről, hogy mikor idefele jöttünk, ott is úgy esett-e az eső, mint náluk… De hamar feloldódunk, abban a pillanatban, hogy meglátjuk a barátnőnket.
Na, itt aztán nincs semmi gátlás, vagy gyomorgörcs, két perc elteltével (mialatt hosszasan taglaljuk, hogy a gyerekek jól vannak, és a férjet meg ugye te se hoztad az osztálytalálkozóra, jól el lesznek ők otthon a srácokkal) máris ugrunk vissza, és ott folytatjuk az egész történetet, ahol érettségi előtt, alatt, után abbahagytuk.
Rögtön látjuk, hogy Ibi külsőleg semmit nem változott – a mázlista! – de megkomolyodott, bár rögtön rávágjuk, szinte egyszerre, hogy ő mindig is komoly volt. De ott van Kati, aki bizony igen megasszonyosodott, de ugyanolyan kelekótya, mint volt. Aztán: emlékszel még mit műveltünk harmadikban, töri órán?

Innentől nincs megállás.

Vihogunk, mint akkor, húsz évvel ezelőtt.

Pár óra elteltével már annyira fáj az álkapcsom, hogy csak a gyomromban érzett fájdalom tudja feledtetni egy kicsit. Jó lenne szusszanni.
Ekkor előkerülnek a mobilok, és mindenki felhívja az otthoniakat, hogy: túl vagytok a fürdésen? Megette a gyerek a vacsorát? Igen picim, mire felébredsz, anyu otthon lesz, és én viszem a reggeli kakaót az ágyba. Pá, szívem, még maradok egy picit, jó?
Lassan éjfélre jár.
Bár a fáradság apró nyomai sem mutatkoznak, mert még kimegyünk a mólóra, ugyanis ilyenkor a legszebb a Balcsi, mégis elkomorodik az ember. Jaj mindjárt vége lesz!

De én még tizenhét éves akarok lenni egy picit, én még a matek miatt akarok izgulni, vagy várni, hogy a szerelmem ma is írt-e levelet és elküldte-e a húgával a suliba, vagy anyuval vitázni, hogy nekem feltétlenül kell az a farmernaci!
Csakhogy én már harmincnyolc vagyok…
Tizenhét-tizennyolc évesen úgy gondoltuk, hogy a harmincnyolc évesek már félig a sírban vannak…

Sok volt ez a húsz év, ennek ellenére mélyen belül még mindig tizenhét vagyok, csak a szememnél a szarkalábak, a hasamon a plusz kilók, fejemen a megjelenő ősz hajszálak biztosítanak a tükörből minden nap, hogy csak belül érzem magam tizenhétnek, kívül viszont annyi amennyi.
Aztán vége.
Kocsiajtók csapódnak a kora hajnalon, még egy-egy bárgyú poén elhangzik, a mobilom tele új számokkal, hogy aztán persze, okvetlen keressük egymást. Valaki sírdogál, és van, aki vigasztalja. Még a kocsikból integetünk, aztán elindulunk hazafelé. Harmincnyolc évesen.
Biztosan így lesz!
De addig még van másfél hónapom.

Másfél hónap iszonyú kevés idő!
Le kell fogyni legalább húsz kilót, új, fiatalos frizurát kell vágatni, gyors szolizásokat kell beiktatni, kozmetikus, manikűr, új ruha…
Legalább az illúzió legyen meg, hogy még tizennyolc évesek vagyunk...

Hozzászólások

@

Küldés