Levelet hozott a postás


Madarász Ildikó  2008.8.7. 13:41

Ami ugye nem olyan nagy szám a mai világban…

…főleg a hosszúkás, sokat sejtető, „már megint csekk” alakú, vagy a „gyere termékbemutatóra, kapsz esernyőt meg bőröndöt, ebéddel együtt 1.399-ért Kiskunbüdösbütykösre” formájú szórólapok között találtam egy valódi levelet. Nagy izgalommal álltam neki a levélbontásnak.

Izgalmam csak fokozódott, mikor elolvastam a levél első mondatát: „Szoktál arra gondolni, hogy milyen gyorsan múlnak az évek? Már húsz éve, hogy érettségiztünk, akkor azt ígértük: Találkozunk 2008-ban”.
Uramisten! Osztálytalálkozó lesz másfél hónap múlva, és ez már a huszadik!

Aztán szépen olvastam tovább, mikor, hol, mennyi pénzt kell utalni, meddig kell jelentkezni, kinél, meg feltétlen gyere el.
Az első pillanatban biztos voltam, hogy én megyek.

Aztán az agyam valahogy átkattant a második pillanatban és megint tizennyolc évesnek éreztem magam, azokkal a gondolatokkal, érzésekkel, hatásokkal.
Találkozom az akkori kebelbarátnőmmel, akivel elválaszthatatlanok voltunk, de valahogy elsodort bennünket az élet egymástól. Az elején még pár évig tartottuk a kapcsolatot, elmentünk egymás esküvőjére, megnéztük fényképen az újszülött utódokat, aztán már csak hallottuk, hogy az egyikünk lakást vesz, a másik belevág egy építkezésbe.
Az évek meg csak teltek és el voltunk foglalva a magunk bajával, a gyerekek adtak elfoglaltságot rendesen, és kerestük helyünket a világban magunk is. Aztán pár éve megpróbáltam felkapni az elejtett szálakat, kisebb-nagyobb sikerrel.
De most megint találkozunk.
Férj és gyerekek nélkül.

Tavaly már voltunk így együtt egy kollégiumi találkozón, az is frenetikus volt. Amint az ember odaér, leparkol az autójával, meglátja a volt suliját, valahogy az agya leáll, kitörlődik tíz-húsz év és újra az a hebrencs csitri, mint aki akkor volt.
Feltörnek az emlékképek.
Izzadt lesz a tenyerünk, a szívünk hevesebben ver, mikor meglátjuk azt a fiút, akibe halálosan szerelmesek voltunk, vagy meglátjuk azt a padot, ami még mindig ott van, ahol együtt szoktunk ülni…
Mert ugye az első szerelem!
Mennyi dal és költemény szól róla, de az érzi igazán, hogy milyen fontos, aki már visszatekint rá. Mert akkor, ott, nem biztos, hogy még tudtuk, hogy Őt soha nem fogjuk elfelejteni, akivel először csókolóztunk, aki először vallott szerelmet és örök hűséget, akivel először osztottuk meg a testi szerelmet, akivel először éltük át a legnagyobb kínt, a szakítást. Ez beleégeti magát az elménkbe, és majd csak az elmúlással szűnik meg véglegesen.
Aztán amikor ott áll előttünk az a fiú, aki már férfi, láthatólag ő is zavartan pislantva felénk (persze ha azon szerencsések közé tartozunk, akit felismernek, mert nem változtatott úgy meg az élet…) csak hebegni tudunk.
Hiába a család, gyerekek, szép házasélet, szerető, odaadó férj (akinek egykoron szintén volt egy első nagy szerelme) feltörnek az emlékek.
Még arra is emlékszünk, hogy érettségi szünetben, amikor ő már végzett, felosont a kollégiumi szobánkba, és akkor egy sárga mellény volt rajta, ing nélkül – mert igen csinos fiú volt –, és a diszkoszvetés iskolai bajnoka, szerelmes szemekkel biztatott, hogy biztos minden rendben lesz az érettségin, mert te okos lány vagy

Aztán vagy váltunk néhány szót, például arról az igen húsbavágó kérdésről, hogy mikor idefele jöttünk, ott is úgy esett-e az eső, mint náluk… De hamar feloldódunk, abban a pillanatban, hogy meglátjuk a barátnőnket.
Na, itt aztán nincs semmi gátlás, vagy gyomorgörcs, két perc elteltével (mialatt hosszasan taglaljuk, hogy a gyerekek jól vannak, és a férjet meg ugye te se hoztad az osztálytalálkozóra, jól el lesznek ők otthon a srácokkal) máris ugrunk vissza, és ott folytatjuk az egész történetet, ahol érettségi előtt, alatt, után abbahagytuk.
Rögtön látjuk, hogy Ibi külsőleg semmit nem változott – a mázlista! – de megkomolyodott, bár rögtön rávágjuk, szinte egyszerre, hogy ő mindig is komoly volt. De ott van Kati, aki bizony igen megasszonyosodott, de ugyanolyan kelekótya, mint volt. Aztán: emlékszel még mit műveltünk harmadikban, töri órán?

Innentől nincs megállás.

Vihogunk, mint akkor, húsz évvel ezelőtt.

Pár óra elteltével már annyira fáj az álkapcsom, hogy csak a gyomromban érzett fájdalom tudja feledtetni egy kicsit. Jó lenne szusszanni.
Ekkor előkerülnek a mobilok, és mindenki felhívja az otthoniakat, hogy: túl vagytok a fürdésen? Megette a gyerek a vacsorát? Igen picim, mire felébredsz, anyu otthon lesz, és én viszem a reggeli kakaót az ágyba. Pá, szívem, még maradok egy picit, jó?
Lassan éjfélre jár.
Bár a fáradság apró nyomai sem mutatkoznak, mert még kimegyünk a mólóra, ugyanis ilyenkor a legszebb a Balcsi, mégis elkomorodik az ember. Jaj mindjárt vége lesz!

De én még tizenhét éves akarok lenni egy picit, én még a matek miatt akarok izgulni, vagy várni, hogy a szerelmem ma is írt-e levelet és elküldte-e a húgával a suliba, vagy anyuval vitázni, hogy nekem feltétlenül kell az a farmernaci!
Csakhogy én már harmincnyolc vagyok…
Tizenhét-tizennyolc évesen úgy gondoltuk, hogy a harmincnyolc évesek már félig a sírban vannak…

Sok volt ez a húsz év, ennek ellenére mélyen belül még mindig tizenhét vagyok, csak a szememnél a szarkalábak, a hasamon a plusz kilók, fejemen a megjelenő ősz hajszálak biztosítanak a tükörből minden nap, hogy csak belül érzem magam tizenhétnek, kívül viszont annyi amennyi.
Aztán vége.
Kocsiajtók csapódnak a kora hajnalon, még egy-egy bárgyú poén elhangzik, a mobilom tele új számokkal, hogy aztán persze, okvetlen keressük egymást. Valaki sírdogál, és van, aki vigasztalja. Még a kocsikból integetünk, aztán elindulunk hazafelé. Harmincnyolc évesen.
Biztosan így lesz!
De addig még van másfél hónapom.

Másfél hónap iszonyú kevés idő!
Le kell fogyni legalább húsz kilót, új, fiatalos frizurát kell vágatni, gyors szolizásokat kell beiktatni, kozmetikus, manikűr, új ruha…
Legalább az illúzió legyen meg, hogy még tizennyolc évesek vagyunk...



Hozzászólások

pegi_64, 14. 08. 2008 19:23:44 kár az illuzióért
Kedves Ildikó' Azt érzem, hogy ehhez a cikkhez csak annyiban kell hozzászóljak, miután lenygözött vele, s a benne fellelhető érzések egyaránt. Nem kell lefogyni s az új ruha sem fontos. A lényeg a találkozáson van, a közös emlékeken. A női hiuság nem kell így megnyilvánuljon. Az emberi jellemet, a barátságot nem a ruha s a külsőségek teszik. Pont attól lesz szép a 20 és 25 éves találkozó, hogy mindenki tudja vállalni saját magát, örömeivel, bánataival a régi barátok elött is. Ettől lesz felejthetetlen élmény.Ettől lesznek ójabb emlékek,mert én most is a régi ÉN vagyok NEKTEK, bent a lelkem mélyén. S ne illuzió legyen a kor után......, ruhák meg arcpír segítségével, hanem idézem a dalszöveget:"Nem az a fontos az ember hány éves, csak a szíve legyen fiatal......" Üdvözlettel Pegi
Madarász Ildikó, 27. 08. 2008 13:56:28 Köszönöm...
Kedves Pegi! Megtisztel, hogy olvassa cikkeimet! S az öröm az enyém, hogy tetszik is! Persze-persze tudom én, hogy a külső nem fontos, csak a szemek ragyogása, a szívek dobbánasa, s a huncut mosoly ami....a régi! Csak keretet szerettem volna adni ennek az írásomnak is....meg azért egy hangyányit tényleg jó lenne fogyni....de csak az egészségem miatt...:) Üdvözletem: Ildikó
@


A rovat további cikkei

Szavak

Póda Erzsébet

A naponta átlagosan legtöbbször elhangzott szó egy ideje egész biztosan az elfogadás, a másság, a megértés és a tolerancia.

2024.3.9.   


Előjogok

Nagy Csivre Katalin

Tudom, lejárt lemez, de feltette már valaki azt a kérdést, hogy a kovidinvázió alatt a teszt vagy az oltás mellé miért kapott egy darab papírt? A teszteléshez járó papírdarab határidős volt, és úgy szolgált, mint előjog, belépőjegy a társadalomba.

2023.10.11.   


Gondolatok a szabadságról

Nagy Csivre Katalin

A szabadság szó inflálódott el leginkább, és itt érhető tetten a legnagyobb csúsztatás, mert a szabadság színes zászlaja alatt a végső és totális diktatúrába menetel a világ...

2023.9.13.   


Nyári románc

Póda Erzsébet

Avagy az életben semmire sincs garancia.

2023.7.25.    14


Jótékonyság

Póda Erzsébet

Az élet tele van szárnyalásokkal és zuhanásokkal. Kellemes meglepetésekkel és csalódásokkal.

2023.5.30.   


Halló, van ott valaki?

Póda Erzsébet

Megszámlálhatatlan kommunikációs csatornánk van, de vajon megtaláljuk egymást?

2023.5.16.   


Előregyártott jövő

Nagy Csivre Katalin

1950-es évek: a kezdetekben a faluban csak két ház volt „tele vízióval”. Oda gyűltek a szomszédok a rövid műsoridőben…

2023.5.15.   


Egy szakítás után

Poór Marianna

Egy szakítás után soha meg nem válaszolt kérdések sorozata tart éberen éjszakánként.

2023.4.28.    16


Hazudni szabad?

Nagy Csivre Katalin

Manapság nem szokás mélyebbre ásni, megszoktuk a felszínes életet. S ha valaki olykor elgondolkodásra buzdít, azonnal megbélyegzik: konteós. Vajon miért?

2023.4.9.   


Sokasodó furcsaságok

Nagy Csivre Katalin

Csengetnek. Ajtót nyitok. A szélesre tárt ajtóban Mari néni vacog. Mondom lépjen beljebb...

2023.3.7.   


Szivárványos világbéke

Póda Erzsébet

A fogyasztói társadalom kényelmébe süppedve talán nem is vesszük észre, micsoda propaganda vesz bennünket körül.

2023.1.23.   


Ünneplés

Póda Erzsébet

Pár éve még arról cikkeztünk, miért nem tudjuk a helyén kezelni az év egyes ünnepeit.

2022.12.11.    6