Megdicsőrülve

Madarász Ildikó  2008.6.24. 16:23

Kezdhetném úgy is a történetet, hogy ez a nap is úgy indult, mint a többi – de nem, mert nem úgy indult.

Ezen a reggelen éreztem, hogy valami történni fog. Persze mondhatnám, hogy a női megérzés, meg ilyenek, viszont egyszerűen nem tudtam minek tulajdonítani azt a kis huncut mosolyt a szemem sarkában. Reggel körbevizslattam magam.

Semmi változás a tegnap estéhez képest. Nem izzadtam le a húsz kiló fölösleget, ráncaim a helyén, a hajam sem nőtt harminc centit, és nem Banderast hagytam tovább aludni a hitvesi ágyban. (Kétszer ellenőriztem.) Akkor mi az ok?

A délelőtt azzal telt, hogy vártam. Hogy mire? Talán egy telefonra, vagy egy kedvező levélre, esetleg egy dicsérő szóra a főnökömtől (olyan csábító azért nem volt az a mosoly a szemem sarkában), de semmi!

Már kezdtem azt gondolni, hogy bezsongtam, hogy ez a sűrű somogyi levegő, a vasút távolsága meg a láp szaga, nekem se tesz jót, de délutánig még reménykedtem, hogy valami majd biztos ekkor fog történni. Hát nem történt.

Csalódottan bandukoltam hazafele. Unottan néztem a kirakatokat, két sarok között kitaláltam az aznapi vacsorát, a következőnél megvettem a zöldségesnél a hozzávalókat. De még Pista bácsi se sütött el egy bárgyú poént a fonnyadt uborkákkal kapcsolatban, mint általában. Szóval teljes kudarc a mosoly eredetét illetőleg.

Aztán valahogy arra fordult a szemem. Ösztönösen jobbra kellett néznem. A város egyetlen nem kínai butikja felé. Ott volt! Épp akkor akasztották ki.

Egy gyönyörű barna szoknya!

Világéletemben ilyenre vágytam. Ősz típusú nőként, nekem kimondottan jól áll a barna. Nem volt se szűk, se bő, hanem, majd´ bokáig érő, különböző színű és anyagú fodros szoknya. Rögtön bementem az üzletbe, és a ruhadarab után érdeklődtem. Vagyis, hogy ez kapható-e emberi méretben is, nem csak a gazellatermetű, hónapos retken élő, emberszerű lényecskékre, akik ha csak a 36-osba tudják magukat beszuszakolni, sikító frászt kapnak, és közlik a mellettük álló szintén hasonlatos lényekkel, hogy akkor mától szigorúbbra veszik a diétát.

Kellemes mosoly kíséretében tájékoztattak, hogy minden konfekcióméretben kapható. Észrevétlen izzadságcsepp siklott végig a halántékomon ezek hallatán, mert tisztában lévén saját méreteimmel, titkon kezdtem reménykedni. Ugyanis a konfekcióméret legfelső határát képviselem, a 46-ost. Gyorsan kértem is egyet. Mikor hozták, már láttam, hogy jó lesz, de mindenképp meg kellett, hogy próbáljam, minél előbb magamon akartam tudni ezt a ruhadarabot.

A próbafülkében iszonyú volt a meleg, a pakkjaim is méretesek, de nem törődve semmivel, szinte letéptem magamról a nadrágot, hogy láthassam már magam a szoknyában. Az alsószoknya selyembélése rám tapadt, kicsit megrémültem, hogy nem lesz jó, de kis rásegítéssel mégis csak felkerült rám. Úgy állt rajtam, mint álmaimban! A barna szoknya. A barna szoknyám – mert már le sem akaródzott venni. Pont ott szűk, ahol kell, pont onnan bővül, ahol annak bővülnie kell, és az alja pörögve veszi körül a lábamat. Isteni! Örömömet még az sem vette el, mikor meghallottam az árát. Nem érdekel! Nekem itt a Kánaán. Itt, most, ebben a szoknyában!

Persze azért mégsem ebben mentem haza, nem illett hozzá a cipőm. Szélsebesen rohantam haza, közben csak arra tudtam gondolni, hogy melyik felsőket tudom majd variálni. Egy gyors tusolás után, tiszta fehérneműt vettem, fogtam a szoknyát és felhúztam. Már nem is tapadt rám a bélésselyem, úgy esett alá a zipzár felhúzása után a rengeteg anyag, hogy szinte libabőrös lettem. Próbáltam az egyik felsőt, majd a másikat, és a harmadikat, de azt láttam, hogy mind-mind passzol hozzá.

Már alig vártam hites uramat, hogy hazajöjjön. Ebben fogadtam, fényes, csillogó szemekkel vártam a dicséretet, hogy milyen jól áll, és hogy ebben még jobban tetszem neki, mint valaha. Ő persze megdicsért – jól nevelt fiú révén –, de az elementális hatás elmaradt. Ráadásul megjegyezte, hogy a csípőmnél lehetne egy kicsit bővebb. Gyorsan közöltem vele, hogy a csípőm pont ugyan olyan kötőszövetből van, mint a mellem, és ha a mellem méretével nincs baja, akkor a csípőmről egy szót se!!!

No nem baj, majd holnap a munkahelyemen! Egész este nézegettem. Kivasaltam, felakasztottam az ágyam sarkához, hogy ha majd reggel felkelek, ez legyen az első, amit láthatok. A barna szoknyám.

A másnap is eljött és mindenképp gyalog akartam bemenni, hogy mindenki láthassa a legújabb szerzeményemet. Úgy suhantam végig, mint régen, mint mikor még fiatalabb kiadásban futkostam a város utcáin és tudtam, hogy az elismerő pillantások soha nem maradnak el.

Hát most valahogy elmaradtak… De gyorsan betudtam annak, hogy a látványomra érdemesek még nem keltek fel, hisz még csak reggel hét óra van. Majd a kollegák! Mutattam, pörögtem, mosolyogtam, de senkit nem kellett újraéleszteni, és az a listaírás is elmaradt hogy mikor, kinek adjam kölcsön. Talán holnap, majd egy másik felsővel, ami nem vonja el a figyelmet a szoknyáról! Másnap sem történt semmi. Harmadnap új kiegészítőket használtam, negyednap magas sarkút húztam, ötödik nap új táskát választottam hozzá.

Ez így ment két hétig.

Éjjel titokban mostam, hajnalban vasaltam – semmi más nem érdekelt. A férjem már megjegyezte, hogy ez még ramadannak is sok, s ha ez így megy tovább, akkor ebben a szoknyában fognak temetni.

A világ összeesküdött ellenem!

Kedden még utoljára felvettem a barna szoknyám, már csak megszokásból, mint más a munkaruhát, de nem vártam semmire. Aztán belibbent a szabadságáról visszajött barátnőm, és köszönés nélkül fordult hozzám: – Istenien áll rajtad ez a szoknya! Új? A helyedbe le se venném!

A világ szeret, az emberek jók, már hallom a madarak énekét…

Csak egy pici kérdés motoszkál azóta is a fejemben. Vajon a kollegák szóltak Hajninak, hogy könyörüljön meg rajtam, vagy ennyire szeret, vagy tényleg jól áll az a fránya szoknya…?

Hozzászólások

@

Küldés