Mélyre kell ásni!

Puha Andrea  2014.4.8. 3:55

Nem találom a talajt a lábam alatt, mondja. Eltűnt.

Zaklatott. Látom rajta, hogy hetek óta nem aludt rendesen, csontsoványra van fogyva. Fogadni merek, hogy alig eszik. Szemei alatt szürke árnyék. Tekintete üres és távolba meredő. Kezeiben gyűrögeti a sálját.

Nem találom a talajt a lábam alatt, mondja. Eltűnt. Amilyen biztosan indultam neki az életnek évekkel ezelőtt, olyannyira érzem most azt, hogy kilátástalan minden. Semminek nincs értelme. Nem tudom ki vagyok. Pedig régen tudtam, de most nem vagyok a régi. Szeretnék olyan lenni. Szipog egyet.

Furcsa így látnom őt. Bár várható volt. Zita régen energikus volt, tele tervekkel, ő volt a társaság lelke, az optimista, a ragyogó mosolyú. Aztán túl sok olyan ember kezdte körülvenni őt, akik lehúzták. Csemegéztek a jókedvéből, az energiájából, és én szóltam neki, hogy ez így nem lesz jó. Sajnos sosem ment könnyen neki az elengedés. Hűséges típus volt világéletében, aki szívét lelkét beleadja mindenbe. Elengedni valamit, azért mert nem működik vagy nem kifizetődő, azt kudarcnak élte meg. Nem tanulta még meg az elengedést. Azt, hogy néha önzőnek kell lenni, és elhagyni olyan dolgokat, amelyek rombolnak bennünket.

A „barátok” annyira leszívták Zitát, hogy az egészséges önbizalma teljesen leépült. Amellett, hogy mindent megtett ezekért az emberekért, még szidták is. Semmi sem volt elég. Érzelmileg zsarolták. Ha nem úgy táncolt, ahogy ők fütyültek, büntették: nem szóltak hozzá, megsértődtek, nem keresték. Zita gyakran felhívott, hogy lelkiismeret-furdalása van, mert nemet mondott egy kérésre, mert halomban állt nála a munka. És most a kedves barátnő megsértődött. Sokszor inkább a barátnő kedvében járt, és a munkáját hajnalban fejezte be. Ekkortájt kezdett kialvatlan lenni.

Menj el pszichológushoz, mondom neki. Elkerekedett szemekkel néz rám. Ebben benne van az összes előítélet a pszichológusokról: elektrosokk, nyáladzó elmeháborodottak, gyógyszerek, teljes önkontrollvesztés. Pedig ilyet a pszichiáterek írhatnak csak elő. Sóhajtok egyet. Az emberek olyan korlátoltak néha!
Mitől félsz, kérdezem. Kapásból húsz embert ismerek, aki rendszeresen jár szakemberhez. És hidd el, jobban vannak! A pszichológus nem drogoz be, nem veszi át rajtad az uralmat. Viszont beszélhetsz vele, és olyan kérdéseket tesz fel, amin el fogsz gondolkozni. Saját magad fejted meg saját magadat.
Beszélek veled is, vonogatja Zita a vállát. Az más, legyintek. Nekem csak sírsz. Elmondod, mert tudod, hogy meghallgatlak, néha megszidlak, de attól még szeretlek. Vonogatod a vállad, és aztán visszamész, és folytatod tovább. A pszichológus segít tisztába jönni azzal, hogy miért dugod a homokba a fejed.

Mert az emberek többsége ezt csinálja. Tagadásban él. Úgy tesz, mintha semmi baj sem lenne. Indokok mögé bújik: ha elmegyek, az emberek őrültnek fognak nézni. Furcsa az emberi agy. Olyan mélyre temet dolgokat, hogy már arra sem emlékszünk, hogy volt valami eltemetnivalónk. Csak a test és a tudatalattink emlékszik rá. De mi magunk nem.

Zitában ez az utolsó mondat valahogy megragadt. Valami eszébe juthatott, mert pár nap múlva felhívott, hogy elmegy pszichológushoz. Azt mondta, úgy érzi, van mit kiásnia.

Remélem, sikerül neki.

Hozzászólások

@

Küldés