Miért vagyunk elégedetlenek?

Takács Anita 2010.11.26. 7:00

A tömegközlekedési eszközökön csupa elégedetlen, morcos, búval bélelt embert látni.

Örökké szemlélődő és elemző természetemből adódóan nap, mint nap a tudatomig hatol ez a tény, és minden esetben őszinte megrökönyödéssel fogadom. Eljátszom a gondolattal, hogy ha például Londonban ülnék fel a buszra, vajon ugyanezt látnám? Ez lenne az első, amit észrevennék? Igaz, Londonban még nem jártam, de eddigi nyaralásaim alkalmával szerzett tapasztalataim alapján azt kell mondanom, hogy másutt sokkal életvidámabbak, pozitívabbak és ebből adódóan barátságosabbak is az emberek.

Tényleg igaz, hogy a magyart a balsors régebb óta és jobban tépi, mint más nemzeteket? Lehet, hogy csupán az élethez való hozzáállásunk a rossz, amiért túlságosan borúlátóak vagyunk. Óriási szerencsétlenségnek titulálunk minden apró hétköznapi bosszúságot. Ha pedig, ne adj isten, az útszéli buszmegállóban várva alaposan felcsap minket pocsolyavízzel egy kamion, szinte magától értetődő, hogy szép magyarsággal azonnal káromkodni kezdünk. Valószínűleg sokunkkal megesett már hasonló eset, de eszünkbe jutott akár egyszer is nevetni önmagunkon? Biztosan nem, hülyének is néznének! Kódolva lenne bennünk, magyarokban a drámára, melankóliára való hajlam? Szomorú, de egyszerűen nem látni mosolyt az arcokon. Örök elégedetlenek vagyunk. Nem azt látjuk, hogy miért lehetnénk hálásak, hanem azt, hogy mije van a másiknak, ami nekünk még nincs.

Mindenki siet, mérgesen szitkozódik, ha például leszállásnál a tömeg miatt valaki az útjába kerül. Türelmetlenek és durvák vagyunk egymással. Volt már szerencsém hallani, amint egy kismama nagy pocakkal lekiabált egy idős nénit a buszon, amiért az a táskája tartalmát véletlenül kiborította. Csúnya szavakat vágott az öreg fejéhez. Őszintén és mélységesen szégyelltem magam az anyuka helyett is. Mindenkinek saját ügye, hogy milyen világot hordoz magában, de csak addig, amíg másokkal szemben tiszteletlenné nem válik.

Egyáltalán nem vagyunk kíváncsiak önmagunkon kívül másokra. A buszon, a boltban, a városban sokszor szándékosan nem is vesszük észre az esetleges ismerősöket, nehogy beszélgetnünk kelljen. Félünk megnyilvánulni. Magunknak valók lennénk? Ha netán mégis szóba elegyedünk egymással, akkor általában egy harmadikat szapulunk. Fura dolog, de értelmet tud adni két nem éppen értelmes ember társalgásának a rosszindulat és a gyűlölködés. Gyakran panaszkodunk, sajnáltatjuk, és sajnáljuk magunkat. Egyik a másik kínjára, bajára rákontráz.

Töröm a fejem, de nem tudom megfejteni, mitől lehet ez a megkeseredettség, és az ebből adódó érdektelenség. Ezt látom, ha kiszaladok a boltba kifliért, vagy a postán szeretnék feladni egy csekket. Már egyáltalán nem divat sehol előre engedni a meghajlott hátú öregeket, és a kismamákat. A gyerekek legjobb szórakozása már jó ideje nem az üveggolyózás, hanem az, hogy lesben állva apró kaviccsal megdobálják a buszról leszálló utasokat. Ez viszont már egy másik téma, a rideg-embertartásban nevelt új generáció elvadulása.

Jönnek-mennek a gondolatok, és megint azon kapom magam, hogy fejben filozofálgatok a trolin. Alig veszem észre, hogy egy ismerősöm vadul integet a jármű másik végéből (ezt persze csak későbbi elmondásából tudom). Szóval mélázom, valószínűleg épp olyan bamba képet vágva, mint azok az utastársaim, akiket boldogtalan, megkeseredett figuráknak bélyegeztem.