Nagyi, mesélj!

Sábitz Katalin  2006.10.19. 7:46

Olyan sokszor utazok buszon, hogy már jól ismerem az útvonalat, a parkokat, lakótelepeket, a házakat, amelyek mellett elrobogunk.

Ilyenkor alkalmam nyílik egészen kikapcsolni. Gondolataim szabadon járják a maguk A minap, egyik ilyen utamon, megakadt a tekintetem egy családi ház oldalán. Szép, fehérre meszelt házfal lehetett egykor, mára azonban lepotyogott a vakolat egy része, s nagy szürke foltok tátongnak a helyén.

Dédnagyapám ács és kőműves volt, igazi mesterember. Nagy tisztelettel emlegették a faluban. Talán nem is volt család, amelynél ne épített volna fel legalább egy-egy szobát, nyári konyhát, kamrát, vagy amire szükség volt. Derék emberként, lelkiismeretesen végezte munkáját. Na, és felnevelte a Nagymamámat, hogy nekünk, a dédunokáknak elmesélhesse, milyen volt akkoriban a világ.

Azok a házak, melyek dédszüleim idejében épültek, még ma is dacolnak az időjárás viszontagságaival. Azaz alighanem dacolnának, ha a jól bevált vert fal helyett nem terjedt volna el a tégla, meg a különféle „mai modern” építőanyagok. Úgy látszik, a napszítta agyagfal a divattal nem dacolhat!

A jó anyag önmagában még nem elegendő! Azokat a régi épületeket úgy tervezték, hogy egy életen át fedelet tartsanak a család feje fölé. A kőműves jól tudta ezt, de tudta ezt minden egyes munkás is. Mindenki úgy dolgozott, mintha a sajátján dolgozna, mert valahol mindegyik ház a sajátjuk volt. Így épült fel a falu, az ő falujuk, amelyben otthonra leltek.

Milyen csodálatos, hogy vannak nagyszülők és szülők, akik elmesélhetik nekünk, hogy zajlott régen az élet, milyen volt régen az ember, és mit jelentett régen embernek lenni! Milyen csodálatos, hogy vannak nagyszülők és szülők, akik átadhatják nekünk a múltat, hogy felépítsük rá a jövőt!

Mert ma már sajnos el sem tudjuk képzelni, hogy ezelőtt három-négy emberöltővel 60 forintból eléldegéltek egy hónapig, vagy hogy négy-öt kilós kenyereket árultak a piacon. De még azt is nehezen tudjuk elképzelni, hogy régen az emberek ismerték és tisztelték egymást, összetartottak, szó nélkül és ellenszolgáltatás nélkül is segítettek a másikon!

Mennyi jót tanulhatnánk azoktól az egyszerű, nemes lelkű emberektől mi, a felhőkarcolók pillanatemberei, mi, a csúcstechnológia elszürkült bábjai! Mi, akiknek nincs időnk soha semmire, mi, akiknek a házait elsöpri a szökőár. Mi, akik nem érünk rá, hogy legalább az otthonainkat tisztességgel felépítsük, s hogy leüljünk néha egymás mellé s őszinte kíváncsisággal kérdezzük, hogy: mondd csak, hogy vagy?

Foto: Mihály Krisztián

Hozzászólások

@

Küldés