Nagymami

Bányai Ilona  2013.7.19. 4:04

Az ember életében minden szakasznak megvan a maga szépsége.

A gyermekkor felhőtlensége, a fiatalság könnyedsége után a családalapítás, a szülővé válás újabb örömöket és feladatokat jelent. Aztán a gyermekek felnőnek, új családot alapítanak, és a családi viszonyok megváltoznak. Az anyából anyós lesz, az anya-gyermek kapcsolat lazul, szerencsésebb esetben csak átalakul, más lesz a fontossági sorrend. Bármennyire is nehéz, tudomásul kell venni, hogy ez már egy egészen más kapcsolat, hogy gyermekünk szívében egy lépéssel elénk kerül valaki más. Az, akit választott magának, akivel le szeretné élni az életét. Egy fiúgyermek anyjaként magam is végigéltem ezt az átalakulást, és bevallom, nagyon nehéz időszak volt. Hosszú évekig, sőt évtizedekig, még felnőttként is az életünk középpontja a gyerek volt. Aztán ennek egyszerre vége szakadt. Ó, nagyon sokáig még lábujjhegyen jártunk a lakásban kora reggel, amíg eszünkbe nem jutott, hogy már nem alszik a szobájában! És lassan hozzászokunk, hogy főzhetünk olyat is, amit nem szeret...

A lélek tudorai nevet is adtak a hiányérzetünknek. Üres fészek szindrómának hívják, aminek hallatán a képzeletemben megjelenik a kép: a kifosztott fészke fölött tanácstalanul keringő madáranya. Ilyennek éreztem néha én is magam. Őszintén és komolyan végiggondolva, nincs reális alapja a hiányérzetnek. Gyermekem boldog, szerintem is jól választott, szeretetben és harmóniában él. Kell-e ennél több egy anyának?

Hát kell! Erre akkor jöttem rá, amikor kiderült, hogy nagymama leszek. Nagymama? Én? Hát, nem éppen így képzeli el az ember az ideális nagymamát.

A nagymama gömbölyded – eddig megfelelek. Szép, ősz kontya van – nekem néha kétcentis tüsi hajam. A nagyi imád főzni, fimon sütiket süt – na, ez sincs mindig így. És mindig ráér mesélni az unokájának. Szegény unokám! Lehet, hogy neki csak egy csökkent értékű nagymama jutott?

Aztán megláttuk az első ultrahangos felvételeket. Rajtuk keresztül végigkövethettük a baba növekedését, fejlődését. A pici kezecskék kialakulását látva éreztem, hogy ez valami más, másfajta kötődés, mint az eddigiek. Miután kiderült, hogy fiú lesz, és már a nevét is kiválasztották a szülei, már igazi családtagként gondoltunk rá.

A nagy napon már ismerősként fogadtuk. Nekem már régen a szívemben élt, jóval azelőtt, hogy születése után pár perccel a kórházban megláttam. Nagy takaróban pici, borzas fejecske, kalimpáló kezeken icipici ujjacskák, csücsörítő szájacska. Tudom, hogy „csak” nagymama vagyok, de azt is, hogy ez számomra mennyi mindent jelent.

Tudom, hogy az első mesekönyvét tőlem fogja kapni, hogy ismerni fogja az összes verset és mesét, amit az apukája is úgy szeretett. Hogy mindig vigyázni fogok rá, hogy megvédem minden rossztól. Remélem, mindig lesz türelmem hozzá, hogy minden kérdésére válaszolni tudok majd, és mindig megsütöm a kedvenc sütijét, akkor is, ha fáradt leszek.

És, ha egyszer majd ő is - mint az apukája, nem is olyan nagyon kicsi korában – azt fogja mondani, hogy: „Nekem nem nagyanyám van, hanem nagyikám”, büszke leszek és elégedett. Akkor tudni fogom, hogy jól csináltam.

A felvételen a szerző kisunokája

Hozzászólások

@

Küldés