Spóroló parfümvásárló

Molnár Miriam 2006.9.12. 18:33

A cikk írója a China Town-ban járt, és értékes tapasztalattal tért vissza.

Pár hónappal ezelőtt történt. Egy találkozóra mentem Manhattan déli részébe. A helyszínt a legegyszerűbben a China Town-tól lehet megközelíteni, így kiszálltam a Canal Street nevű metrómegállónál és örültem, hogy ismerős területen vagyok.

Amikor még Budapesten éltem, gyakran villamosoztam ki az úgynevezett kínai piacra. Leginkább parfümöt szerettem ott vásárolni, mert akár féláron is megkaptam azt a márkát, amit én és a család szeretünk. Sajnos az utóbbi években azt tapasztaltam, hogy már nem lehet alkudozni sem a kínai árusokkal, sem azok magyar alkalmazottaival. Ahogy nőttek a piacok, úgy drágultak is.

Így talán érthető, miért örültem annyira, hogy a China Town-ban vagyok. Visszajöttek a kellemes emlékek, egyrészt a jó kis pesti alkudozások, másrészt az itteni korábbi esetek, amikor szuvenírokat, és olcsó buddhista kegytárgyakat kerestem és találtam is.

Volt még idő a találkáig, így sétálgattam, nézegettem, persze, főleg a parfümökkel szemezgettem. Az egyik sarki boltnál megszólított egy fiatal hölgy. Megkérdezte, milyen parfümöt szeretnék. Mondom a standard szövegem, hogy csak nézegetek, nincsen nekem pénzem ilyen drága holmikra. De azért nem állom meg, érdeklődöm: mennyi lenne egy Issey Miyake, a legnagyobb üveggel…? Az 65 dollár, mondja a nő, és már csomagolja is a fóliás dobozt. Az nekem nagyon drága, mondom, megköszönöm igyekezetét és teszek egy lépést a járda felé.

Hát legyen 40, mondja a nő. Csak nekem, természetesen, másnak ennyiért nem adná sosem! Persze, gondolom én, és mondom, hogy nekem még mindig sok, nincs is ennyi pénz nálam. A nő erre felém nyújtja a fekete zacskót, benne a vágyott parfümmel, és azt mondja, na jó, 32, de ennél már igazán nem tud lejjebb menni.

Abban a pillanatban érzem: megfogott. Fejemben forognak a számok, mennyiért láttam akciósan ezt a márkát, mert azért a hirdetésekben mindig figyelem a kedvenc illataim árát. Ez egy jó ár -- mondja a parfümimádó bennem. De most erre nincs szükséged, kár érte akár csak egy dollárt is kiadni -- mondja a racionális énem. És ha megvenném és elvinném haza a nyáron? A mamával közösen használhatnánk -- egyezkedek a két énemmel. Rendben, adják meg magukat végül. Tudom, hogy van nálam ennyi pénz. Előveszem, átadom a nőnek, aki mosolyog. Ő győzött. Én is mosolygok, jó üzletet kötöttem…

A találkozóm is rendben lezajlik, hazaérkezem, és a fekete zacskóba csomagolt dobozt elteszem a többi hazavinni való holmi közé.

Vagy egy hónap elteltével, már otthon, Nagymegyeren, örömmel bontom ki a fóliát és a dobozt, mutatom a mamának, hogy nézd, mit alkudtam le a kínai negyedben. Spriccelünk egyet belőle. Várom az ismert illatot. Ez valahogy nem az igazi, gondolom. Spriccelek még egyet. Azért nem rossz, vigasztal a mama. Közelebbről is szemügyre veszem az üveget. Hamis! Leesik a tantusz. Becsapott a nő! Ő jogosan mosolygott, én meg hagytam magam átverni. A parfüm nevében az egyik betű más, egyébként minden stimmel, az üveg formája, a papírdoboz színe. Csak az illat és az üveg színe nem.

Megint a saját káromon tanultam. Nem szabad a kínai negyedben olcsó parfümöt venni. Mert ha még első látásra úgy is néz ki, mint az eredeti -- nem az! Bizony, így jár, aki spórolni akar!