Szépséghiba
Május van, ilyenkor szeretek rendezett parkban sétálni, jó érzés tölt el a szemet gyönyörködtető, illatos környezetben.
Csak egy valami szomorít el. A padokon nem nénik és bácsik beszélik ki magukból az örömöt, vagy a magány okozta szomorúságot. Nem kisgyermekes anyukák nézegetik csemetéik önfeledt futkosását, s még csak nem is két kamasz bimbó szerelme sokszorozza meg a bennem lévő jókedvet. Ilyen idilli képet ritkán látok. Helyette viszont olyan kép tárul elém naponta, ami mély nyomot hagy bennem.
A jó idő beköszöntével minden évben tapasztalom, hogy a parko(ka)t, padokat hajléktalanok veszik birtokukba. Először kevesen vannak, pontosan úgy, mint a fákon a kifakadt rügyek, majd egyre többen, annyian, mint a virágba fakadt bimbók száma. Majd virítanak, de nem pompáznak. Szomorú látvány, bár egy idő után ezt is megszokja az ember. Szomorú ezt mondani, de így van. Azt azonban nehéz elfogadni, amit a minap láttam. Nem csak én, hanem egy nyolc év körüli fiúcska is, aki a közeli fához húzódva figyelte az eseményeket. Csak abban bízok, hogy nem azért, mert jó példának vette, hanem azért, hogy belevésse kicsi agyacskájába: így nem bánunk egy elesett emberrel!
A padon egy piszkos, vélhetően erősen ittas ember aludta ki a nap fáradalmait. Mellette egy fiatal férfi állt, szólongatta, de a másik néma csendbe burkolózott. Nem érdekelte a külvilág, nem érdekelte semmi. Nem volt olyan állapotban. Az inzultáló férfi egy idő után feladta, drasztikusabb módszerhez folyamodott. Lábával lerúgta a padról a magatehetetlent, aki nagyot huppanva elterült a füvön. Akkor már látni lehetett a nadrágján, a hogy torkán lefolyt folyadékot nem a megfelelő helyen engedte ki magából. Iszonyatos látvány volt, de még annál is iszonyatosabb, amikor azt láttam úgy ötven méter megtétele után, amikor kíváncsian visszapillantottam, hogy tovább rugdossa a fetrengő férfit. S a gyerkőc még mindig figyelte az eseményeket.
Ez az eset nem egyedi. Ez az eset szomorú. Egy időre elvette a kedvemet attól, hogy a parkban mély, tiszta levegőt véve gyönyörködjek a természet csodás szépségében. Még akkor is, ha tudom, a természet erről mit sem tehet. Nem őt kellene büntetnem.
De az emberek, ők igen, tehetnek. S tesznek is. Sajnos...
Hozzászólások
A rovat további cikkei
Valakik és tényezők
Ma mindenki valaki akar lenni. Valaki, aki megmondja másoknak, hogy azok mit csináljanak, és azt hogyan tegyék.
2024.4.18.
Szavak
A naponta átlagosan legtöbbször elhangzott szó egy ideje egész biztosan az elfogadás, a másság, a megértés és a tolerancia.
2024.3.9.
Előjogok
Tudom, lejárt lemez, de feltette már valaki azt a kérdést, hogy a kovidinvázió alatt a teszt vagy az oltás mellé miért kapott egy darab papírt? A teszteléshez járó papírdarab határidős volt, és úgy szolgált, mint előjog, belépőjegy a társadalomba.
2023.10.11.
Gondolatok a szabadságról
A szabadság szó inflálódott el leginkább, és itt érhető tetten a legnagyobb csúsztatás, mert a szabadság színes zászlaja alatt a végső és totális diktatúrába menetel a világ...
2023.9.13.
Jótékonyság
Az élet tele van szárnyalásokkal és zuhanásokkal. Kellemes meglepetésekkel és csalódásokkal.
2023.5.30.
Halló, van ott valaki?
Megszámlálhatatlan kommunikációs csatornánk van, de vajon megtaláljuk egymást?
2023.5.16.
Előregyártott jövő
1950-es évek: a kezdetekben a faluban csak két ház volt „tele vízióval”. Oda gyűltek a szomszédok a rövid műsoridőben…
2023.5.15.
Egy szakítás után
Egy szakítás után soha meg nem válaszolt kérdések sorozata tart éberen éjszakánként.
2023.4.28. 16
Hazudni szabad?
Manapság nem szokás mélyebbre ásni, megszoktuk a felszínes életet. S ha valaki olykor elgondolkodásra buzdít, azonnal megbélyegzik: konteós. Vajon miért?
2023.4.9.
Sokasodó furcsaságok
Csengetnek. Ajtót nyitok. A szélesre tárt ajtóban Mari néni vacog. Mondom lépjen beljebb...
2023.3.7.
Szivárványos világbéke
A fogyasztói társadalom kényelmébe süppedve talán nem is vesszük észre, micsoda propaganda vesz bennünket körül.
2023.1.23.