Tegnapi perec

Sábitz Katalin  2008.10.14. 19:35

A hatalmas bevásárlóközpontok és plázák korában különleges élmény végigsétálni egy piacon.

Üde zöldségek és gyümölcsök kényeztetik a szemem – és azok az illatok! Az eladók hívogató mosollyal néznek, és minden vevőjükkel kedélyesen elbeszélgetnek.
– Mennyibe kerül a perec? – állok meg az egyik péksüteményes standnál.
– Kettő egy százas. De tegnapi! – figyelmeztet a vidám tekintetű, fiatal eladónő.
– Akkor már mind száraz? – kérdezem csüggedten, mert már elképzeltem az omlós sajtos perec ízét a számban. Erre a hölgy hátraszalad, kihoz egy zacskót, hogy húzzam a kezemre, és úgy tapogassam meg magam, van-e köztük kedvemre való. A kosár szélén mind kemények.
– A közepén tessék megnézni! – szól közbe a nénike, aki tanúja a pereces párbeszédnek. És valóban, középen találok puhát is.
– Ó, pont azt néztem ki, amit megfogott, azt nézem ki magának! – A néni velem örült, és szemlátomást a pénztáros hölgy is.
–Tessék akkor kinézni nekem még egyet! – Nevetünk, ám a kosárban nem akad több „jó ajánlat”. Az eladónő ismét eltűnik hátul, és előrehoz még egy puhát. Talán van még raktáron a tegnapiból, talán a maiból adott, nem tudom biztosan. De nagyon jól esik, hogy ennyire keresték a kedvem. Miközben továbbsétálok, és elmajszolom az egyik frissen szerzett csemegét, próbálom felidézni, volt-e hasonló élményem plázákban, vagy bárhol mostanában. Nem jut eszembe semmi.

Hirtelen rám mordulnak hátulról, hogy ugyan miért pont itt cammogok, elállom mások útját, akik sietnének. Ejha, megfeledkeztem róla, hogy rohanó világunkban a lassúk és gyengék nem sokra viszik. Az első adandó alkalommal le is ülök egy padra: enni mégiscsak így kényelmesebb. Ahogy elnézem a színes-illatos forgatagot, észreveszem, hogy a vásárlók többsége ráérősen nézelődik, megfontoltan válogat az áruból, és csak kevesen rohannak. Igaz, hogy is rohanhatna az az ősz hajú, soványka asszony, karján nehéz kosarával? Vagy a hajlott hátú bácsi a kerekes bevásárlókocsijával, amit nagypapám viccesen csak egérkamionnak hív, és ami szemlátomást tömve van az akciós krumplival és más olcsó zöldséggel, gyümölccsel.
– A múltkor szalonnát vettem itt.
– És jó volt? – Két idős úr beszélget a pad másik végén.
– Á, nagyon sós volt.
– Sós?
– Igen, meg se bírtam enni. Én nem eszek sót, még a paprikát-paradicsomot se sózom meg. Nem tesz jót a vérnyomásnak.
(Milyen igaz! Mennyi mindenre oda kell figyelni, amikor vásárolunk!)
– Megyek, veszek még fokhagymát. Szervusz.
– Szervusz! – Elbúcsúznak, elbicegtek, ki-ki a maga útján. Közben elfogyott a perecem, hát úgy döntök, én is továbbállok.

Az egyik zöldséges előtt megtorpanok, újra meg kell néznem a kis fekete ártáblák krétabetűit. De másodszorra is ugyanazt olvasom: a brokkoli csak broki, az uborka ubi, a paradicsom pari. Nahát, micsoda idétlen ötlet! Most mondjam, hogy kérek nyolc szem parit és egy ubit?... Inkább tovább ballagok.
Később jót derülök magamban, hogy a hentesnél fogyókúráról folyik éppen a „tudományos diskurzus”.

Érdekes kis szigete a piac a nyüzsgő fővárosnak. Nem egészen igaz, hogy itt megállt az idő, és ide nem szivárog be semmi a kinti nyughatatlanságból, füstös idegeskedésből. De valahogy mégis más itt, jobb itt. Egészen belefeledkezem a piaci hangulatba. Talán, mert megőriz valamit az egészséges vidéki életből és hangulatból, nagyszüleink világából.

Cseppet sem bánom, hogy a perecből csak tegnapi jutott.

Hozzászólások

@

Küldés