Tegyük szóvá!

Karácsony Mária 2006.3.16. 21:01

A tavasz fuvallata a minap kicsalogatta az embereket. Kisütött a nap, és ettől valahogy mindenki jobb kedvre derült.

Gyerekeimmel én is a szabadba indultam. Nem készültünk messzire csak a háztömb körül és a közeli utcácskákon sétálgattunk. Sétálás közben észrevettem, hogy milyen sok a szanaszét eldobott szemét. Itt egy üres cukorkászacskó, amott papírzsák, nejlonszatyor, csokipapír és folytathatnám. Nézegetni kezdtem, mostmár célirányosan, s arra lettem figyelmes, hogy háztömbünknél, az erkélyek alatt rengeteg a cigarettavég, az eldobott cigarettásdoboz, gyufaszál még öngyújtó is akad a színes palettán. Egyre jobban kezdett foglalkoztatni ez a látvány.

Már nem is a friss levegőt, a madarak csicsergését a nap még gyenge sugarainak melegét élveztem, figyelmemet teljesen elvonta az elém táruló látvány.
"--Ennél az erkélynél nemdohányzók laknak.
--Emennél dohányzók.
--Te jó ég! Vajon a dohányosok a lakásukban is a földre dobják cigarettavégeiket? Biztosan nem, hiszen ha eldobálnák, már rég nem tudnának a lakásukba se bemenni, se onnan kimenni – elmélkedtem bölcsen magamban. -- De akkor mért van az, hogy otthon tudják hol a helye a szemétnek, az utcára lépve viszont már nem? Talán úgy tartják: otthon legyen rend és tisztaság, az utca meg kit érdekel? Takarítsa fel, aki akarja! Az nem a miénk…"

Hányszor halljuk külföldi kirándulásról hazatérő ismerőseinktől, hogy ebben és ebben az országban milyen szépek, tiszták, rendezettek az utcák, sehol egy darab szemét. Ott ám külön osztályozzák a hulladékot…stb…stb!
Ez ott, idegenben, mindenkiben jó benyomást kelt, ugye? Akkor itthon vajon mi miért nem tudjuk ezt megtenni? Hiszen igazán nagyon kevés kell hozzá: csupán egy kis odafigyelés!

Számomra például természetes, hogy gyerekeimet már kiskoruktól arra tanítom: a csoki papírját, a cukorkás zacskót, papírzsepit nem szabad eldobni, inkább tegyék a zsebükbe, táskájukba, ha éppen nincs a közelben szemétkosár. (Ha megláttam, hogy szemetelnek, nagyon megszidtam őket. Bevált a módszer, mert mosáskor bizony sokszor előfordul, hogy egy csomó papírt szedek elő a zsebeikből, táskáikból.)
Másoknak meg az a természetes, hogy gyerekeik előtt dobják el a szemetet, vagy az utcán, vagy az autó ablakából(!) „példát mutatva” ezzel a mértéktelen és gátlástalan szemeteléshez.

Persze akadunk páran olyanok is, akik már nem tudjuk elnézni a sok szemetet, bosszankodva ugyan de századszor is eltakarítjuk a mások által elhagyott hulladékot. Nem merjük szóvá tenni embertársainknak, hogy vigyázzanak a környezetükre. De vajon miért nem? Talán félünk, hogy megsértjük, esetleg attól félünk, hogy megharagszik? Még mi szégyelljük magunkat…?!

Úgy vélem igenis szóvá kell tennünk, hiszen ez mindannyiunk érdeke! Ha nem teszünk semmit, változatlan marad a helyzet és marad a bosszankodás.

Figyeljünk magunkra és másokra is! Talán idealista vagyok, de úgy gondolom, kezünkben a megoldás, rajtunk múlik minden.
Felnőttek vagyunk – vagy mégsem…?

Hozzászólások

Monika, 19. 03. 2006 22:42:20

Kedves Mária! Nagyon tetszett a cikke, és teljes mértékben egyetértek Önnel. Rajtunk felnőtteken múlik, milyen példát mutatunk a kicsiknek, megtanítjuk-e nekik, hogyan kellene viselkedni. Egy pedagógustól hallottam nemrég, hogy több gyerek úgy kerül az iskola első osztályába, hogy nincs tisztában azzal, hogy nem dobálhatjuk el akárhol a szemetet. Ebéd után (az aznapi menütől függően) kenyérdarabok, almacsutkák hevernek az iskolaudvaron... Pedig a gyerek már egészen kiskorában megtanulja (persze csak akkor, ha otthon megtanítják neki), hogy minek hol a helye. Húgom 2,5 éves kisfia is jó példa erre -- ha bármit lát, ami szemétbe való, azonnal kijelenti, hogy "kukába", és oda is viszi. Tényleg nem szabadna szó nélkül hagyni a szemetelést, ha azt akarjuk, hogy tiszta legyen a környezetünk.