Virtuális hajózás


Kabók Zita  2005.4.27. 14:33

Az alábbi írásban manchesteri munkatársunk egy virtuális hajón ringó kávéházban észlelt tapasztalatait osztja meg velünk.

Ülök a kávéház teraszán és gondolkodom. Eszem a tegnap éjjel tizenegy órakor elkészített szendvicsemet. Csak úgy mélázom, figyelem az embereket. A kávéház egy csarnokban van, amely olyan, mint egy óriási hajó. Úgy van megépítve, hogy azt az érzést keltse: vízen lebegünk. Én mégsem érzem úgy, mintha vízen ringatóznék. Az éttermi rész falait freskó borítja, és múltat idéző tigrisszobrok sorakoznak előtte, én mégsem érzem magam az ókori Egyiptom világában. Közben újra elindul a divatbemutató az óriásképernyőn. Egy-két ember odanéz -- én még csak százszor láttam.

Egy szellemi fogyatékos fiú odajön hozzám, hogy letörölje az asztalt. Valamit szól, de nem értem. Fel sem néz, csak az asztalokat radarozza. Szemben egy férfi közeleg, mobiltelefon van a kezében. Környezetét kémleli -- az a benyomásom, elveszítette a barátnőjét a forgatagban. Felmegy a lépcsőn, és az ottani jobb kilátásban reménykedve keresgél tovább. Egy lezserül öltözött tinédzserfiú ül le a közelembe. Kezében egy üveg kóla és egy zacskó burgonyaszirom. Úgy tippelem, ez az ebédje. Baloldalt egy apuka cumisüvegből eteti a bébijét, amíg az anyuka ebédel. Meghitt családi kép, mintha csak egy képeskönyvből vágták volna ki. Az emberek hamburgert majszolnak, jégkrémért sorakoznak, a salátabárban is nagy a forgalom. Én már csak az almámat rágcsálom, amit meg sem mostam. Előkapom kicsorbult Micimackós ceruzámat, hogy lejegyzeteljem a külvilág eseményeit.

Hétfő van, ebédidő, nagy a ricsaj és a forgalom. Sok tinédzser babakocsit tolva irányítja a lurkóit, fejkendős asszonyok, négerek, tetovált fiatalok mozgolódnak, kabátban vagy zakóban, papucsban, vagy csizmában. A takarítók elegáns piros mellényt és fehér inget viselnek. Kék kesztyűben tisztítják az asztalokat, ellenőrzik a szemetet, visszatologatják a székeket. Egyikük kínai, a másik fekete, haja rasztafrizurába van fonva. Megint visszajön a fogyatékos fiú. Kint süt a nap, és idejövet meleg szellő csiklandozta az arcomat. Én mégis légkondicionált, számomra fel nem fogható, milyen eszközökkel épült, hatalmas étkező csarnokban ülök elmélázva.

Figyelem az embereket: egyik kezükben tálca, másikban cumisüveg vagy tömött bevásárlótáskák. Belenéznék a gondolataikba -- vajon hol járnak? Vajon boldogok vagy csalódottak? Nyugodtak vagy stresszesek? Közben az apuka még mindig cumiztat. Nézi, ahogy a baba lassan befejezi az evést: végez az egész üveggel. Majd felülteti, és böfiztetni próbálja a hátát simogatva, közben kedvesen gügyög neki. Az anyukát már nem látom. Azon gondolkodom, mennyifélék vagyunk mi emberek, valahol mégis egyformák. Meggörbülve járunk vagy kiegyenesedve, sietünk vagy bámészkodunk, hajunkat igazgatjuk, vagy táskánkban kotorászunk.

Két óra van, mennem kell, de előbb meg eldobom az almacsutkát. Sajnálom ezt a fogyatékos fiút, olyan szomorúnak tűnik. Holnap majd ismét hajóra „szállok” és talán majd megint történik valami új. Hogy visszatérjek a munkahelyemre, hatszor kell átkelnem az úttesten a nagy forgalom miatt. Pedig a két épület nincs távolabb egymástól 30 méterre. Belibegek a forgóajtón, felvitetem magam az emeletre az ezüstszínű, fényes, tükrös liftben, kilépek a márványpadlóra, előveszem a személyi kártyámat, és az érzékelő elé helyezem, hogy kinyíljon az ajtó. Leülök az asztalomhoz: 15 új elektronikus levelem érkezett, próbálom gyorsan elolvasni mindet, majd telefonálok, elintézem, amit kell.

Észre sem vettük, hogy pár éve már egy mesterségesen kialakított világban élünk. Talán már nem is emlékszünk arra, milyen érzés kézzel írni, és futárral küldeni a hírt, könyvtárba menni és könyvek ezrei közt keresgélni a megfelelőt. Ma már nincsenek földrajzi távolságok, hiszen az információ a világ minden egyes pontján egy időben jelenik meg. A gyors információáramlás korában vagyunk.

Vajon néha megállunk és elgondolkodunk-e magunkon? Mi is megváltoztunk? Teljesen a környezetünk befolyása alá kerültünk? Vannak még érzéseink, saját gondolat- és ötletvilágunk, vagy mindent a számítógépre meg a külvilágra bízunk? Elég időnk jut magunkra, vagy csak pár percünk marad?
Csipog a mobilunk, sms-t kaptunk, s míg olvassuk, a másik kezünkkel egy számlát írunk alá a boltban, mert bankkártyával fizettünk…



Hozzászólások

@


A rovat további cikkei

Nyári románc

Póda Erzsébet

Avagy az életben semmire sincs garancia.

2018.8.24.    14


A hotelszoba titkai

Oriskó Renáta

Valami megváltozott. Úgy tűnt, mintha egyik percről a másikra történt volna.

2018.8.20.    13


A telt idomok szépek

Joó Fruzsina

A nőideálok az évszázadok során mindig változtak.

2018.6.11.    60


Univécé

Póda Erzsébet

Az egyik ismerősöm szörnyülködve vette tudomásul, hogy világunk néhány országában léteznek uniszex (vagy semleges) vécék.

2018.5.9.    10


Amikor beszélgetünk

Oriskó Renáta

Vajon milyen az igazán jó, személyes beszélgetés felbolydult világunkban?

2018.4.12.    15


Amitől a pasik a falra másznak

Joó Fruzsina

Mi, nők, számtalanszor panaszkodunk a férfiakra, sírunk miattuk, elátkozzuk őket.

2018.4.4.    15


Randi

Póda Erzsébet

Ésszel is lehetünk szerelmesek…(?)

2018.4.2.  2    4


Pozitív igények

Póda Erzsébet

Borzasztó dolog történik velünk: téli időszak lévén hideg van!

2018.1.18.    5


Fogadalmak

Oriskó Renáta

Az év első hónapjához sokan kötnek újrakezdést, változást, változtatást.

2018.1.3.    12


Pótcselekvéseink

Oriskó Renáta

Ismerős a helyzet? Adott egy feladat, amit ránk bíztak, amire megkértek, vagy amit egyszerűen csak el kell végeznünk.

2017.9.18.    16


A kapcsolat kerékkötői

Tóth Nóra

A legtöbb lánynak van egy ideálja, ahogy nagy szerelmét elképzeli: szőke, kék szemű, izmos...

2017.6.14.    11


Fogadom, hogy nem fogadok

Nagy Erika

Bevallom, nem tettem idén újévi fogadalmat, mint ahogy tavaly sem. Nem látom értelmét.

2017.1.11.    1