A kulisszák mögül


Halász Kata  2011.5.4. 5:30

Életem első szerkesztőségében kaptam egy félreeső, senki által nem használt, valószínűleg kiselejtezett asztalt.

Ifjú, naiv írópalántaként bekerültem egy igazi, színes-szagos női magazin szerkesztőségébe, mint egy tesze-tosza és súlyos önbizalomhiányokkal küzdő gyakornok. Kaptam egy félreeső, senki által nem használt, valószínűleg kiselejtezett asztalt, amiről később kiderült, hogy az olvasószerkesztőé volt, aki nagyon ritkán, de annál pökhendibben jelent meg a szerkesztőségben. Szörnyen antipatikus lehettem neki, mert egy olyan olvasói levelet rakott be a következő számba, aminek megsemmisítő ereje ripityára zúzta az egyetlen, saját nevemmel nyomtatásban megjelent cikket. Persze ma már tudom, hogy csak irigy volt, legalábbis sokkal kellemesebb ezt hinni.

Szerencsésnek éreztem magam, hogy egy ilyen csodálatosan csillogó világba csöppentem és testközelből láthattam egy igazi főszerkesztőt, aki Carrie Bradshaw-san nercbundát viselt a könnyű kis ruhácskája fölött, és egyedül neki volt szeparált irodája ergonomikus billentyűzettel és többkilós külföldi divatmagazinokkal. Ezek közül kaptam is egypárat mondván, hogy tanuljak a nagyoktól. Ebben a pár hónapban egyébként meredeken ívelt felfelé a népszerűségi mutatóm a fiúismerőseim körében, akiket nagylelkűen elláttam többhónapnyi nyálcsorgatásra és szemgolyólógatásra alkalmas sajtótermékkel.

Nem volt könnyű a koncentráció a magazinnál, mert folyamatosan átszűrődött az egyik férfimagazin munkatársainak ordenáré, hiéna-szerű vihogása. Egyszer találkoztam az egyik celebmágussal, aki épp csukva tarthatta belső szemét, mert nem találta az embert, akit keresett. Kábé háromszáz hímsoviniszta és szőkenős poénnyi idő alatt végül megszületett az a cikk, amire sok éven keresztül a legbüszkébb voltam, és ami azóta sem történt meg velem: nyomtatásban láthattam a saját szellemi munkámat. Csakhogy magamat mentsem: ennek nem (csak) az lehet az oka, hogy híján vagyok az újságírói tehetségnek, hanem az is, hogy csak online magazinoknak dolgoztam. Majd a következő számban nyomtatásban láttam a már említett, pocskondiázó olvasói levelet és önbizalmam további százezer ponttal zuhant.

Profi kolléganőim csodabogárnak tartottak, miután diszkréten megkérdeztem, esetleg van-e mód arra, hogy saját kútfőből írjak, mert ők egy jól menő fordítóiroda éves bevételének tízszeresét is megkereshették volna, ha van annyi eszük, hogy felhagynak a cikkgyártással. Amíg a főiskola padjait koptattam, úgy képzeltem, hogy ez tényleg egy olyan világ, mint a filmekben: anyaggyűjtés, interjú interjú hátán, izgalmas, pörgős élet és sziporkázó cikkek. Azt gondoltam, hogy nagyágyúkkal dolgozhatok majd együtt, akiktől egy hét alatt annyit tanulok, mint más soha. De ezek az újságírók egész nap csak fordítottak, kivéve azt a néhány kivételes személyt, akik a saját nevüket írhatták oda a szerző szó és a kettőspont után. Már akkor kezdett derengeni az a szomorú igazság, ami néhány női magazinra jellemző, és amelyek valamilyen különös oknál fogva mégis képesek a felszínen maradni: ennek az egésznek semmi köze nincs a tehetséghez. Fordítani mindenki tud, aki zömében ötöst kapott az általános iskolai fogalmazásokra. De új látásmóddal valami frisset, valami aktuálisat létrehozni kőkemény, agyizzasztó meló. Ahogy minden szakma, az újságírás is tele van kóklerekkel, akik azt gondolják, szépen tudnak fogalmazni, akkora baj nem lehet. Aztán ott vannak azok, akik valamifajta perverz küldetéstudattól vezérelve szórakoztatni akarják a nőket, történeteket akarnak megosztani velük, hogy ezeken keresztül erőt és kitartást, önbizalmat és örömet adjanak nekik. Mindeközben pedig folyamatosan ott villog a kérdőjel bennük: vajon elég jó vagyok? Ott sertepertél az önbizalomhiány minden leütött karakter mögött.

Soha nem lehet elég jónak lenni, soha nem lehet minden olvasónak megfelelni, de valahogy ez a bizonytalanság, ez a be nem fejezettség, ez a hullámzó tökéletlenség adja meg az ízét mindannak, amit írásnak hívnak, függetlenül attól, hogy neves női magazinnak dolgozik az ember, vagy egy kicsi és családias lapnak.

Mivel pedig nincs képem újságírónak nevezni magam, ezért „unprofessional” módon konklúzió nélkül hagyom ezt a cikket, és még idegen szavakat is használok.



Hozzászólások

@


A rovat további cikkei

Randi

Póda Erzsébet

Ésszel is lehetünk szerelmesek…(?)

2017.10.8.  2   


Pótcselekvéseink

Oriskó Renáta

Ismerős a helyzet? Adott egy feladat, amit ránk bíztak, amire megkértek, vagy amit egyszerűen csak el kell végeznünk.

2017.9.18.    16


A kapcsolat kerékkötői

Tóth Nóra

A legtöbb lánynak van egy ideálja, ahogy nagy szerelmét elképzeli: szőke, kék szemű, izmos...

2017.6.14.    11


Fogadom, hogy nem fogadok

Nagy Erika

Bevallom, nem tettem idén újévi fogadalmat, mint ahogy tavaly sem. Nem látom értelmét.

2017.1.11.    1


Ne féljünk a sétától!

Huszár Ágnes

Még nem is olyan régen természetes volt, hogy a hétköznapjaink részét képezte a mozgás. Jól esett gyalogolni a suliba, barátnőhöz, üzletbe, bárhova.

2017.1.6.    2


Fogadalmak

Oriskó Renáta

Az év első hónapjához sokan kötnek újrakezdést, változást, változtatást.

2017.1.2.    11


Fényárban úszó vásárok

Nagy Erika

Advent időszakában szeretek vásárba járni, főleg oda, ahol tudom, hogy nem fogok csalódni semmiben.

2016.12.22.    9


Hömpölygő tömeg

Nagy Erika

Több okból kifolyólag is jobb, ha időben beszerezzük a karácsonyi ajándékokat...

2016.12.17.    5


Felhőangyal

Olinka Seregi

Az éjszakát sokféleképpen „átélhetjük”: eltölthetjük a barátainkkal, végigtáncolhatjuk, nézhetjük a tévét, szeretkezhetünk, átaludhatjuk, vagy gondolkodhatunk is.

2016.11.7.    5


Ki szemetelt?

Nagy Erika

Ebben a világban én már semmin sem lepődök meg. Naponta vagyok kénytelen hozzászokni a fura helyzetekhez, sajnos, de így van.

2016.10.14.    2


Határtalan vendégszeretet

Nagy Erika

Egy-egy kirándulás során sok élménnyel gazdagodik az ember, jóval, rosszal, egyaránt.

2016.8.2.    4


Kereslet

Póda Erzsébet

Ott állnak, vagy sétálnak a fővárosból kivezető úton.

2016.7.28.    1