A kulisszák mögül


Halász Kata  2011.5.4. 5:30

Életem első szerkesztőségében kaptam egy félreeső, senki által nem használt, valószínűleg kiselejtezett asztalt.

Ifjú, naiv írópalántaként bekerültem egy igazi, színes-szagos női magazin szerkesztőségébe, mint egy tesze-tosza és súlyos önbizalomhiányokkal küzdő gyakornok. Kaptam egy félreeső, senki által nem használt, valószínűleg kiselejtezett asztalt, amiről később kiderült, hogy az olvasószerkesztőé volt, aki nagyon ritkán, de annál pökhendibben jelent meg a szerkesztőségben. Szörnyen antipatikus lehettem neki, mert egy olyan olvasói levelet rakott be a következő számba, aminek megsemmisítő ereje ripityára zúzta az egyetlen, saját nevemmel nyomtatásban megjelent cikket. Persze ma már tudom, hogy csak irigy volt, legalábbis sokkal kellemesebb ezt hinni.

Szerencsésnek éreztem magam, hogy egy ilyen csodálatosan csillogó világba csöppentem és testközelből láthattam egy igazi főszerkesztőt, aki Carrie Bradshaw-san nercbundát viselt a könnyű kis ruhácskája fölött, és egyedül neki volt szeparált irodája ergonomikus billentyűzettel és többkilós külföldi divatmagazinokkal. Ezek közül kaptam is egypárat mondván, hogy tanuljak a nagyoktól. Ebben a pár hónapban egyébként meredeken ívelt felfelé a népszerűségi mutatóm a fiúismerőseim körében, akiket nagylelkűen elláttam többhónapnyi nyálcsorgatásra és szemgolyólógatásra alkalmas sajtótermékkel.

Nem volt könnyű a koncentráció a magazinnál, mert folyamatosan átszűrődött az egyik férfimagazin munkatársainak ordenáré, hiéna-szerű vihogása. Egyszer találkoztam az egyik celebmágussal, aki épp csukva tarthatta belső szemét, mert nem találta az embert, akit keresett. Kábé háromszáz hímsoviniszta és szőkenős poénnyi idő alatt végül megszületett az a cikk, amire sok éven keresztül a legbüszkébb voltam, és ami azóta sem történt meg velem: nyomtatásban láthattam a saját szellemi munkámat. Csakhogy magamat mentsem: ennek nem (csak) az lehet az oka, hogy híján vagyok az újságírói tehetségnek, hanem az is, hogy csak online magazinoknak dolgoztam. Majd a következő számban nyomtatásban láttam a már említett, pocskondiázó olvasói levelet és önbizalmam további százezer ponttal zuhant.

Profi kolléganőim csodabogárnak tartottak, miután diszkréten megkérdeztem, esetleg van-e mód arra, hogy saját kútfőből írjak, mert ők egy jól menő fordítóiroda éves bevételének tízszeresét is megkereshették volna, ha van annyi eszük, hogy felhagynak a cikkgyártással. Amíg a főiskola padjait koptattam, úgy képzeltem, hogy ez tényleg egy olyan világ, mint a filmekben: anyaggyűjtés, interjú interjú hátán, izgalmas, pörgős élet és sziporkázó cikkek. Azt gondoltam, hogy nagyágyúkkal dolgozhatok majd együtt, akiktől egy hét alatt annyit tanulok, mint más soha. De ezek az újságírók egész nap csak fordítottak, kivéve azt a néhány kivételes személyt, akik a saját nevüket írhatták oda a szerző szó és a kettőspont után. Már akkor kezdett derengeni az a szomorú igazság, ami néhány női magazinra jellemző, és amelyek valamilyen különös oknál fogva mégis képesek a felszínen maradni: ennek az egésznek semmi köze nincs a tehetséghez. Fordítani mindenki tud, aki zömében ötöst kapott az általános iskolai fogalmazásokra. De új látásmóddal valami frisset, valami aktuálisat létrehozni kőkemény, agyizzasztó meló. Ahogy minden szakma, az újságírás is tele van kóklerekkel, akik azt gondolják, szépen tudnak fogalmazni, akkora baj nem lehet. Aztán ott vannak azok, akik valamifajta perverz küldetéstudattól vezérelve szórakoztatni akarják a nőket, történeteket akarnak megosztani velük, hogy ezeken keresztül erőt és kitartást, önbizalmat és örömet adjanak nekik. Mindeközben pedig folyamatosan ott villog a kérdőjel bennük: vajon elég jó vagyok? Ott sertepertél az önbizalomhiány minden leütött karakter mögött.

Soha nem lehet elég jónak lenni, soha nem lehet minden olvasónak megfelelni, de valahogy ez a bizonytalanság, ez a be nem fejezettség, ez a hullámzó tökéletlenség adja meg az ízét mindannak, amit írásnak hívnak, függetlenül attól, hogy neves női magazinnak dolgozik az ember, vagy egy kicsi és családias lapnak.

Mivel pedig nincs képem újságírónak nevezni magam, ezért „unprofessional” módon konklúzió nélkül hagyom ezt a cikket, és még idegen szavakat is használok.



Hozzászólások

@


A rovat további cikkei

Átverés vagy valóság?

Kovács Márta

Bizonyára sokunkban felmerült a fenti kérdést az elmúlt hónapokban. Átverve érezzük magunkat, hiszen valami miatt korlátozva vagyunk a szabadságunkban...

2020.9.9.   


Fogalomvadászat

Póda Erzsébet

Vajon tudjuk még, mit takar a szó: lexikon? Érdekel valakit az évszázadok alatt összegyűjtött írott és lapozható tudástár a digitális korszak idejében?

2020.7.30.   


Szétválasztott családok

Kovács Márta

Nem tévedek, ha azt mondom, nehéz időszakon vagyunk túl. Legalábbis nagyon remélem, hogy túl vagyunk rajta!

2020.5.31.   


Levél az Édesanyának

Póda Erzsébet

Mindig el akartam mondani Neked, mit érzek irántad, de olyan nehéz megszólalni és szavakba önteni az érzelmeimet, amikor mellettem vagy.

2020.5.2.  2    3


A változás kora

Póda Erzsébet

Egy ideje a hazugságterjesztés és a manipuláció óriási méreteket ölt. Bárki lehet tudás és műveltség nélkül is véleményalakító és nézetbefolyásoló.

2020.4.15.   


Minden rosszban van valami jó

Dr. Horváth Mária okleveles ápolónő

Az optimisták által gyakran emlegett közmondás igaz most a koronavírus kapcsán is.

2020.3.21.   


Szavak

Póda Erzsébet

A naponta átlagosan legtöbbször elhangzott szó egy ideje egész biztosan az elfogadás, a másság, a megértés és a tolerancia.

2020.3.7.   


Beszűkülés

Póda Erzsébet

Valószínűleg minden kornak megvolt a maga ökológiája.

2020.2.14.   


Kiskorúság

Póda Erzsébet

A vének tanácsáról már a bibliában is olvashatunk, az öregekről, akikre még az uralkodók is hallgattak.

2020.2.3.   


Pozitív igények

Póda Erzsébet

Borzasztó dolog történik velünk: téli időszak lévén hideg van!

2020.1.3.    5


Gondolatok az ünnep előtt

Tompa Orsolya

Karácsony luxuskiadásban, és egyszer az ünnepek is véget érnek...

2019.12.22.    23


Karácsonyi versek

Lehet, hogy ma sem kapna más szállást a Szent család, mint egy állatok által belehelt istállót, ahol a jászolban maga a szeretet ölt testet.

2019.12.12.