A kulisszák mögül


Halász Kata  2011.5.4. 5:30

Életem első szerkesztőségében kaptam egy félreeső, senki által nem használt, valószínűleg kiselejtezett asztalt.

Ifjú, naiv írópalántaként bekerültem egy igazi, színes-szagos női magazin szerkesztőségébe, mint egy tesze-tosza és súlyos önbizalomhiányokkal küzdő gyakornok. Kaptam egy félreeső, senki által nem használt, valószínűleg kiselejtezett asztalt, amiről később kiderült, hogy az olvasószerkesztőé volt, aki nagyon ritkán, de annál pökhendibben jelent meg a szerkesztőségben. Szörnyen antipatikus lehettem neki, mert egy olyan olvasói levelet rakott be a következő számba, aminek megsemmisítő ereje ripityára zúzta az egyetlen, saját nevemmel nyomtatásban megjelent cikket. Persze ma már tudom, hogy csak irigy volt, legalábbis sokkal kellemesebb ezt hinni.

Szerencsésnek éreztem magam, hogy egy ilyen csodálatosan csillogó világba csöppentem és testközelből láthattam egy igazi főszerkesztőt, aki Carrie Bradshaw-san nercbundát viselt a könnyű kis ruhácskája fölött, és egyedül neki volt szeparált irodája ergonomikus billentyűzettel és többkilós külföldi divatmagazinokkal. Ezek közül kaptam is egypárat mondván, hogy tanuljak a nagyoktól. Ebben a pár hónapban egyébként meredeken ívelt felfelé a népszerűségi mutatóm a fiúismerőseim körében, akiket nagylelkűen elláttam többhónapnyi nyálcsorgatásra és szemgolyólógatásra alkalmas sajtótermékkel.

Nem volt könnyű a koncentráció a magazinnál, mert folyamatosan átszűrődött az egyik férfimagazin munkatársainak ordenáré, hiéna-szerű vihogása. Egyszer találkoztam az egyik celebmágussal, aki épp csukva tarthatta belső szemét, mert nem találta az embert, akit keresett. Kábé háromszáz hímsoviniszta és szőkenős poénnyi idő alatt végül megszületett az a cikk, amire sok éven keresztül a legbüszkébb voltam, és ami azóta sem történt meg velem: nyomtatásban láthattam a saját szellemi munkámat. Csakhogy magamat mentsem: ennek nem (csak) az lehet az oka, hogy híján vagyok az újságírói tehetségnek, hanem az is, hogy csak online magazinoknak dolgoztam. Majd a következő számban nyomtatásban láttam a már említett, pocskondiázó olvasói levelet és önbizalmam további százezer ponttal zuhant.

Profi kolléganőim csodabogárnak tartottak, miután diszkréten megkérdeztem, esetleg van-e mód arra, hogy saját kútfőből írjak, mert ők egy jól menő fordítóiroda éves bevételének tízszeresét is megkereshették volna, ha van annyi eszük, hogy felhagynak a cikkgyártással. Amíg a főiskola padjait koptattam, úgy képzeltem, hogy ez tényleg egy olyan világ, mint a filmekben: anyaggyűjtés, interjú interjú hátán, izgalmas, pörgős élet és sziporkázó cikkek. Azt gondoltam, hogy nagyágyúkkal dolgozhatok majd együtt, akiktől egy hét alatt annyit tanulok, mint más soha. De ezek az újságírók egész nap csak fordítottak, kivéve azt a néhány kivételes személyt, akik a saját nevüket írhatták oda a szerző szó és a kettőspont után. Már akkor kezdett derengeni az a szomorú igazság, ami néhány női magazinra jellemző, és amelyek valamilyen különös oknál fogva mégis képesek a felszínen maradni: ennek az egésznek semmi köze nincs a tehetséghez. Fordítani mindenki tud, aki zömében ötöst kapott az általános iskolai fogalmazásokra. De új látásmóddal valami frisset, valami aktuálisat létrehozni kőkemény, agyizzasztó meló. Ahogy minden szakma, az újságírás is tele van kóklerekkel, akik azt gondolják, szépen tudnak fogalmazni, akkora baj nem lehet. Aztán ott vannak azok, akik valamifajta perverz küldetéstudattól vezérelve szórakoztatni akarják a nőket, történeteket akarnak megosztani velük, hogy ezeken keresztül erőt és kitartást, önbizalmat és örömet adjanak nekik. Mindeközben pedig folyamatosan ott villog a kérdőjel bennük: vajon elég jó vagyok? Ott sertepertél az önbizalomhiány minden leütött karakter mögött.

Soha nem lehet elég jónak lenni, soha nem lehet minden olvasónak megfelelni, de valahogy ez a bizonytalanság, ez a be nem fejezettség, ez a hullámzó tökéletlenség adja meg az ízét mindannak, amit írásnak hívnak, függetlenül attól, hogy neves női magazinnak dolgozik az ember, vagy egy kicsi és családias lapnak.

Mivel pedig nincs képem újságírónak nevezni magam, ezért „unprofessional” módon konklúzió nélkül hagyom ezt a cikket, és még idegen szavakat is használok.



Hozzászólások

@


A rovat további cikkei

Egy kép, ezer szó

Nagy Csivre Katalin

Egy kép többet ér ezer szónál... Bevezetés a Tarot és más "furcsaságok" rejtelmeibe.

2022.6.6.   


Halló, van ott valaki?

Póda Erzsébet

Megszámlálhatatlan kommunikációs csatornánk van, de vajon megtaláljuk egymást?

2022.5.16.   


Ne féljünk a sétától!

Huszár Ágnes

Még nem is olyan régen természetes volt, hogy a hétköznapjaink részét képezte a mozgás. Jól esett gyalogolni a suliba, barátnőhöz, üzletbe, bárhova.

2022.4.18.    2


Labirintusra kergetve

Póda Erzsébet

A hétmilliárd megmondóember korában nem könnyű az újságírónak.

2022.3.28.   


Sapkaárusok

Nagy Csivre Katalin

A cikkben ez a hasonlat a mai vírusos-háborús világunkra. Olvassuk!

2022.3.16.  1   


Kiforgatott orvosi eskü

Nagy Csivre Katalin

Az embernek joga van maga és kiskorúgyermekei nevében szabadon dönteni, arról, hogy megfelelő információk birtokában elfogad vagy elutasít bármilyen orvosi beavatkozást.

2022.2.1.   


Riasztás

Póda Erzsébet

Második éve éljük a lehetetlent, a logikátlant, az abszurdot. Elhisszük a hihetetlent, az ésszerűtlent, a képtelenséget.

2022.1.10.   


Kifordult világ

Nagy Csivre Katalin

Ami eddig csak lassan változni látszott, megfordult és fejre állt a látható világ felszínén. Ma már semmi sem az, amit szemeinkkel látunk.

2022.1.9.   


Megváltásra várva

Nagy Csivre Katalin

Az adventi üzenetekkel teletűzdelt médiafelületek giccses idézetei sem takarhatják el azt a képmutatást és álszentséget, amit naponta láttat a való világ.

2021.12.17.   


Felejtés

Póda Erzsébet

Rövid az ember memóriája: nem emlékszünk a tegnapra, nem még tavalyra, tavalyelőttre!

2021.12.6.   


Üresség

Póda Erzsébet

A minap az aktuális kérdést feszegették ismét – mi mást, mint a „járványhoz” kapcsolódó oltás/nemoltás témáját

2021.12.6.   


Mese vagy valóság

Póda Erzsébet

Hajlamosak vagyunk arra, hogy a meséket ne vegyük komolyan – és ami azt illeti, a modernekre néha könnyedén legyinthetünk is.

2021.11.10.