Az én babáim
Bevallom őszintén, nem nagyon szeretek takarítani. Mit nem nagyon?! Nagyon nem szeretek takarítani…
Talán, mert nem is tudok. Például, ha a könyveket kezdem kirakni, hogy leporoljam, megsimogassam, mindig beletelik egy időbe, míg átrágom magam rajtuk.
Mondjuk, ha a lexikonoknál kezdem, bele-beleolvasok a film-, vagy a sporttörténetekbe. Azt még sosem álltam meg, hogy át ne lapozzam Soudek-nek a nyers, valós, botrányos, szexis képeit. Ilyenkor az átlapozás legalább egy órámat vesz igénybe, de ha sietek, akkor is legalább negyven percet.
De nem is erről akartam mesélni… Ugyebár nyár van. A gyerkőcök táborban, takarításra van idő bármennyi. Azért jó ilyenkor rendezgetni a gyerekszobát, mert nem nyafizik senki, hogy ez még jó, ezzel még lehet játszani. Vagy: ezt ne add oda a Julikának, mert ez az enyém – holott igazándiból már évek óta nem játszik vele. És egy nagy szemetes zacskónyi rossz játék kerül ki a kukába. Persze az én időmben -- már én is így kezdem, fú, de megöregedtem! -- szóval akkor még nem volt ennyi játék.
Apukám Capitaly-jával jókat játszottunk, és mikor megjöttek a szomszédból az unokatesók, órákig szórakoztunk. Ez a játék még mindig ugyanolyan szép és jó, mint ötven évvel ezelőtt, amikor még apuék fizették a büntetéspengőket. A mi gyerekeink már nem vigyáznak a játékaikra. Pedig a fiam is imádja a Monopoly-ját -- és mégsem.
Szóval -- takarítás. A szekrény teteje tele plüssállatkákkal, babákkal. A Barbie-kat berakom egy nagy dobozba, a Barbie-ruhák közé. Nincs is nevük! -- döbbenek meg. Nekem ennyi babám nem is volt. De mindegyiknek neve és személyisége volt. Itt ülnek a gyerekszoba szekrénye tetején: szomorúan, sérülten.
Renike-babám. Ő közülük a legszebb. Emlékszem a karácsonyra, amikor kaptam. Az emlékeimben hatalmasként élő, csillogó-villogó karácsonyfánál, az ajándékok közepén ott állt ő. Rózsaszínű dobozban, blúzban, szoknyácskában. Leginkább a haja tetszett. Finom, selymes, barna haja volt, könnyű kis hajhálóval összefogva. Azóta is azt a „karácsonyérzést” várom minden ünneptől, amelyet akkor éreztem. Most már szegénynek ki van esve az egyik lába -- túl kicsi volt még az én kislányom, mikor a kezébe adtam… És a homlokán halványan látszódik még a filctoll nyoma, amikor osztályzatokat kapott tőlem egy-egy szépen elszavalt Kulcsár Ferenc versért. (Gyerekkoromban ugyanis körbeültettem a babákat, és azt játszottam, hogy én vagyok a tanító néni, ők mondják a verseket, és díjaztam a teljesítményüket. Az eredményt filctollal a homlokukra írtam.)
Rózsi-baba az első babám. Szöszi, göndör hajú baba. Őt érte az a megtiszteltetés, hogy babakocsiba ültessem. Még a nagymamámtól kaptam. Nem tudnék megválni tőle!
Kiszi-baba fekete lány. Az én gyerekkoromban nehéz volt négerbabát beszerezni, és mivel a nagy unokatestvéremnek már volt ilyen, én is nyafogtam utána. Apu az egyik csehországi szolgálati útjáról hozta. Utána összehoztuk a lányokkal a babatalálkozót, és ment a játék.
Kati-babám egy kitaszított sorsú baba. Egy óvodában lecserélték a játékokat -- az „öregek” mehettek a szemétbe. Ezt a pörgelábú, kopasz, „igazi kinézetű” babát anyu megsajnálta, hazahozta nekem. Ő volt számomra mind közül a leginkább kedvelt. Emlékszem, még tizennyolc évesen is, ha szerelmi bánat ért, neki sírtam ki magam.
Hát ezek voltak az én babáim. Nem!!! Volt még egy: a Sárika-baba. Sokáig gondolkoztam, ő vajon hova tűnt…?!
Aztán eszembe jutott. Hatéves lehettem, mikor kórházba kerültem, légzési nehézségek miatt. Akkoriban még nem maradhattak bent az anyukák a gyerekeikkel. De nem ez volt az egyetlen fura szabály. Akinek behozták a játékát, már nem vihette haza... Ott kellett hagynia a kórházban a többi gyereknek. Én a Sári-babámat hozattam be. Lehet, azóta is valamelyik szomorú szemű, anyukáját váró gyermek mellett alszik éjszakánként.
Szóval ezek az én babáim. És ezért megy nekem olyan lassan a nagytakarítás. Közben támadt egy ötletem: ha Kata lányom hazajön a táborból, vele együtt leszedjük majd az összes babát a szekrény tetejéről, elővesszük a verseskönyveket és babázni fogunk. Hogy érezze, vagy legalább egy picit átérezze, amit én éreztem akkor, gyerekkoromban, játék közben.
Foto: Mihály Krisztián
Hozzászólások
A rovat további cikkei
Gondolatok a szabadságról
A szabadság szó inflálódott el leginkább, és itt érhető tetten a legnagyobb csúsztatás, mert a szabadság színes zászlaja alatt a végső és totális diktatúrába menetel a világ...
2023.9.13.
Jótékonyság
Az élet tele van szárnyalásokkal és zuhanásokkal. Kellemes meglepetésekkel és csalódásokkal.
2023.5.30.
Halló, van ott valaki?
Megszámlálhatatlan kommunikációs csatornánk van, de vajon megtaláljuk egymást?
2023.5.16.
Előregyártott jövő
1950-es évek: a kezdetekben a faluban csak két ház volt „tele vízióval”. Oda gyűltek a szomszédok a rövid műsoridőben…
2023.5.15.
Egy szakítás után
Egy szakítás után soha meg nem válaszolt kérdések sorozata tart éberen éjszakánként.
2023.4.28. 16
Hazudni szabad?
Manapság nem szokás mélyebbre ásni, megszoktuk a felszínes életet. S ha valaki olykor elgondolkodásra buzdít, azonnal megbélyegzik: konteós. Vajon miért?
2023.4.9.
Sokasodó furcsaságok
Csengetnek. Ajtót nyitok. A szélesre tárt ajtóban Mari néni vacog. Mondom lépjen beljebb...
2023.3.7.
Szivárványos világbéke
A fogyasztói társadalom kényelmébe süppedve talán nem is vesszük észre, micsoda propaganda vesz bennünket körül.
2023.1.23.
Ünneplés
Pár éve még arról cikkeztünk, miért nem tudjuk a helyén kezelni az év egyes ünnepeit.
2022.12.11. 6
Advent van
Már most tengernyi szeretetről szóló, giccses idézettel találkozhatunk karácsony kapcsán, főleg a közösségi oldalakon.
2022.12.2.
Az értékes festővászon története
A történet két évvel ezelőtti, azaz 2020-ban történt, advent idején.
2022.11.29.