Az én babáim


Szabó Kata  2006.8.10. 11:52

Bevallom őszintén, nem nagyon szeretek takarítani. Mit nem nagyon?! Nagyon nem szeretek takarítani…

Talán, mert nem is tudok. Például, ha a könyveket kezdem kirakni, hogy leporoljam, megsimogassam, mindig beletelik egy időbe, míg átrágom magam rajtuk.
Mondjuk, ha a lexikonoknál kezdem, bele-beleolvasok a film-, vagy a sporttörténetekbe. Azt még sosem álltam meg, hogy át ne lapozzam Soudek-nek a nyers, valós, botrányos, szexis képeit. Ilyenkor az átlapozás legalább egy órámat vesz igénybe, de ha sietek, akkor is legalább negyven percet.

De nem is erről akartam mesélni… Ugyebár nyár van. A gyerkőcök táborban, takarításra van idő bármennyi. Azért jó ilyenkor rendezgetni a gyerekszobát, mert nem nyafizik senki, hogy ez még jó, ezzel még lehet játszani. Vagy: ezt ne add oda a Julikának, mert ez az enyém – holott igazándiból már évek óta nem játszik vele. És egy nagy szemetes zacskónyi rossz játék kerül ki a kukába. Persze az én időmben -- már én is így kezdem, fú, de megöregedtem! -- szóval akkor még nem volt ennyi játék.

Apukám Capitaly-jával jókat játszottunk, és mikor megjöttek a szomszédból az unokatesók, órákig szórakoztunk. Ez a játék még mindig ugyanolyan szép és jó, mint ötven évvel ezelőtt, amikor még apuék fizették a büntetéspengőket. A mi gyerekeink már nem vigyáznak a játékaikra. Pedig a fiam is imádja a Monopoly-ját -- és mégsem.

Szóval -- takarítás. A szekrény teteje tele plüssállatkákkal, babákkal. A Barbie-kat berakom egy nagy dobozba, a Barbie-ruhák közé. Nincs is nevük! -- döbbenek meg. Nekem ennyi babám nem is volt. De mindegyiknek neve és személyisége volt. Itt ülnek a gyerekszoba szekrénye tetején: szomorúan, sérülten.

Renike-babám. Ő közülük a legszebb. Emlékszem a karácsonyra, amikor kaptam. Az emlékeimben hatalmasként élő, csillogó-villogó karácsonyfánál, az ajándékok közepén ott állt ő. Rózsaszínű dobozban, blúzban, szoknyácskában. Leginkább a haja tetszett. Finom, selymes, barna haja volt, könnyű kis hajhálóval összefogva. Azóta is azt a „karácsonyérzést” várom minden ünneptől, amelyet akkor éreztem. Most már szegénynek ki van esve az egyik lába -- túl kicsi volt még az én kislányom, mikor a kezébe adtam… És a homlokán halványan látszódik még a filctoll nyoma, amikor osztályzatokat kapott tőlem egy-egy szépen elszavalt Kulcsár Ferenc versért. (Gyerekkoromban ugyanis körbeültettem a babákat, és azt játszottam, hogy én vagyok a tanító néni, ők mondják a verseket, és díjaztam a teljesítményüket. Az eredményt filctollal a homlokukra írtam.)

Rózsi-baba az első babám. Szöszi, göndör hajú baba. Őt érte az a megtiszteltetés, hogy babakocsiba ültessem. Még a nagymamámtól kaptam. Nem tudnék megválni tőle!

Kiszi-baba fekete lány. Az én gyerekkoromban nehéz volt négerbabát beszerezni, és mivel a nagy unokatestvéremnek már volt ilyen, én is nyafogtam utána. Apu az egyik csehországi szolgálati útjáról hozta. Utána összehoztuk a lányokkal a babatalálkozót, és ment a játék.

Kati-babám egy kitaszított sorsú baba. Egy óvodában lecserélték a játékokat -- az „öregek” mehettek a szemétbe. Ezt a pörgelábú, kopasz, „igazi kinézetű” babát anyu megsajnálta, hazahozta nekem. Ő volt számomra mind közül a leginkább kedvelt. Emlékszem, még tizennyolc évesen is, ha szerelmi bánat ért, neki sírtam ki magam. Hát ezek voltak az én babáim. Nem!!! Volt még egy: a Sárika-baba. Sokáig gondolkoztam, ő vajon hova tűnt…?!

Aztán eszembe jutott. Hatéves lehettem, mikor kórházba kerültem, légzési nehézségek miatt. Akkoriban még nem maradhattak bent az anyukák a gyerekeikkel. De nem ez volt az egyetlen fura szabály. Akinek behozták a játékát, már nem vihette haza... Ott kellett hagynia a kórházban a többi gyereknek. Én a Sári-babámat hozattam be. Lehet, azóta is valamelyik szomorú szemű, anyukáját váró gyermek mellett alszik éjszakánként.

Szóval ezek az én babáim. És ezért megy nekem olyan lassan a nagytakarítás. Közben támadt egy ötletem: ha Kata lányom hazajön a táborból, vele együtt leszedjük majd az összes babát a szekrény tetejéről, elővesszük a verseskönyveket és babázni fogunk. Hogy érezze, vagy legalább egy picit átérezze, amit én éreztem akkor, gyerekkoromban, játék közben.

Foto: Mihály Krisztián



Hozzászólások

@


A rovat további cikkei

Univécé

Póda Erzsébet

Az egyik ismerősöm szörnyülködve vette tudomásul, hogy világunk néhány országában léteznek uniszex (vagy semleges) vécék.

2018.5.9.    9


Amikor beszélgetünk

Oriskó Renáta

Vajon milyen az igazán jó, személyes beszélgetés felbolydult világunkban?

2018.4.12.    15


Amitől a pasik a falra másznak

Joó Fruzsina

Mi, nők, számtalanszor panaszkodunk a férfiakra, sírunk miattuk, elátkozzuk őket.

2018.4.4.    14


Randi

Póda Erzsébet

Ésszel is lehetünk szerelmesek…(?)

2018.4.2.  2    4


Pozitív igények

Póda Erzsébet

Borzasztó dolog történik velünk: téli időszak lévén hideg van!

2018.1.18.    5


Fogadalmak

Oriskó Renáta

Az év első hónapjához sokan kötnek újrakezdést, változást, változtatást.

2018.1.3.    12


Pótcselekvéseink

Oriskó Renáta

Ismerős a helyzet? Adott egy feladat, amit ránk bíztak, amire megkértek, vagy amit egyszerűen csak el kell végeznünk.

2017.9.18.    16


A kapcsolat kerékkötői

Tóth Nóra

A legtöbb lánynak van egy ideálja, ahogy nagy szerelmét elképzeli: szőke, kék szemű, izmos...

2017.6.14.    11


Fogadom, hogy nem fogadok

Nagy Erika

Bevallom, nem tettem idén újévi fogadalmat, mint ahogy tavaly sem. Nem látom értelmét.

2017.1.11.    1


Ne féljünk a sétától!

Huszár Ágnes

Még nem is olyan régen természetes volt, hogy a hétköznapjaink részét képezte a mozgás. Jól esett gyalogolni a suliba, barátnőhöz, üzletbe, bárhova.

2017.1.6.    2


Fényárban úszó vásárok

Nagy Erika

Advent időszakában szeretek vásárba járni, főleg oda, ahol tudom, hogy nem fogok csalódni semmiben.

2016.12.22.    9


Hömpölygő tömeg

Nagy Erika

Több okból kifolyólag is jobb, ha időben beszerezzük a karácsonyi ajándékokat...

2016.12.17.    5