Februári titok


Wolner Annamária  2011.2.9. 6:15

Mesélni szeretnék. Egy mesét mondani, a titokról.

Nem arról a titokról, amit két cserfes kislány egymás fülébe súg, az iskolai nagyszünet utolsó perceiben, kuncogva, majd komoly arckifejezéssel: pszt, ez titok!

Egészen másról.

A megfoghatatlanról: arról, amit nem látunk, nem hallunk, mégis érezzük, hogy ott van. Egy-egy apró pillanat titkáról, mint a tegnapi parkban a délutánt, s benne a hirtelen és mégis épp időben lencsevégre kapott képet. Ami tegnapelőtt nem volt, de még tegnap reggel sem, egészen estig, amikor a negatívról a fotópapírra rásimítottad a sirályt a parkban, amint hófehér széttárt szárnyait ráfeszítette a téli égre. Így lett a tegnapelőtt még nem létezőből mára valami: egy kép az albumban, meg egy szép délután a parkban. Az élet egyik apró titka: a nem látható, illékony és boldog pillanat.

A titokról mesélnék. És arról a sokmilliárdnyi, apró részecskéről, ami ott van bennünk, és körülöttünk, s ha csak egy is mozdul, jobbra vagy balra, nyomában megváltozik valami, és már semmi sem marad ugyanolyan. Mekkora dolog ez? Milyen hatalmas és felfoghatatlan? Hogy úgy történjenek életünk dolgai, és éppen akkor? Milyen erő, miféle kéz tartja tenyerében maroknyi életünket, sorsunkat? És még ezen túl is: a reggelinket, a csodáinkat, a fájdalmainkat, a hétköznapjainkat és ünnepeinket? Milyen titok az, aminek nyomán jönnek létre és szűnnek meg bennünk akarások? Pókháló, finom fonalak – mint vékony erezetek az emberi testben – úgy futnak szét bennünk, körülöttünk az élet apró rebbenései. Ki szedi őket össze, hogy abból szőjön nap, mint nap csodákat, lehetőségeket, utakat?

Mert az élet gyakran nem más, mint belekelni a reggelbe, és átverekedni magunkat az előttünk álló napon, aminek még a közvetlenül előttünk álló percét sem tudjuk, nem látjuk, és mégis belemegyünk. Nem tudjuk, kivel találkozunk, mi történik majd velünk, mert titok még. Lehet, hogy jó lesz, lehet, hogy rossz.

Mégsem elég csak belekelni a reggelbe, és tolni előttünk a napot. Nem elég a bennünk lakó érzésekre: bánatra, fájdalomra, és sebekkel vagy mosolygásokkal teli lelkünkre felhúzni a földig érő posztókabátot, és vinni magunkkal mindenhová, mint ha mi sem történne, és azt gondolni, hogy élni így is jó. Nem elég, mert több kell!

Nem elég csak átverekedni magunkat a napon: a délelőttön, az unott értekezleten, a sokadik előadáson, tanítási órán, műszakon. Nem elég a kollégára, testvérre, társra, gyermekre nézni – de még az utcán szembejövő ismeretlenre sem –, látni is kell! Nem lehet mindig este a posztókabáttal együtt a fogasra akasztani a napot, bármit is hozott nekünk, jót, avagy rosszat.

Mert vannak napok, amiket szívesen elfelejtenénk, hisz egyikünk sem egy tökéletességre tervezett, hibátlan robot, egy gépezet, amibe csak boldogságot, jólétet és sikerült perceket kódoltak bele. Nem is kell erre törekednünk. Egyre azonban igen: a titkot, azt a titkot, amit ránk bíztak megszületésünkkor az égiek – s ami olyan apró, hogy egy gyermektenyérben is elveszik – megőrizni.

Mint egy apró amulettet, magunkkal hordozni, és tudni, hogy bár mostanában sűrű, tejfehér ködök borítják gyakran a világot, mégis a látható és a láthatatlan között ott bújik meg valahol a titok. A mosoly titka, mi szebbé tette a napot, egy integetés a villamosablakból, a szeretet titka, ami túlmutat minden sérelmen, haragon és bánaton, amit ott hordozunk a földig érő posztókabát alatt, rejtve. A kéz titka, ami felemeli az épp megbotlót, a hit titka, ami átsegít kudarcokon és csalódásokon, és az erő titka, ami emeli a lábat, hogy kilépjen a gödörből.

Mennyi apró titok! És köztük a legnagyobb: hogy élünk. Ma, itt, és most! A következő perc még titok.



Hozzászólások

@


A rovat további cikkei

Üresség

Póda Erzsébet

A minap az aktuális kérdést feszegették ismét – mi mást, mint a „járványhoz” kapcsolódó oltás/nemoltás témáját

2021.11.18.   


Mese vagy valóság

Póda Erzsébet

Hajlamosak vagyunk arra, hogy a meséket ne vegyük komolyan – és ami azt illeti, a modernekre néha könnyedén legyinthetünk is.

2021.11.10.   


Menedék

Póda Erzsébet

Talán még sose volt annyira bizonytalan a jövő, mint a mai időkben. Hiába bújunk a hamisan biztonságosnak vélt maszk mögé, és hiába oltatjuk be magunkat...

2021.11.2.   


Különös jövő

Nagy Csivre Katalin

A világ számomra kezd teljesen felismerhetetlenné válni, illetve lehet, hogy eddig vak voltam. Vadonatúj mintákra épülő új korszak kezdődik.

2021.11.2.   


Esküszegés

Nagy Csivre Katalin

Krisztus előtt kb. 400-ban hangzott el Hippokratész kijelentése: „A beteg java a legfőbb törvény! (Salus aegroti, suprema lex esto!)

2021.10.28.   


Látszatvilág

Póda Erzsébet

Az emberiség apró kis tagjai – akik hatalmas és erős tömeget alkotnak, de nem irányítanak – évezredek óta ugyanazokkal a gondokkal küszködnek.

2021.8.22.   


Hátsó szándék

Fodor Tekla

Mutogatós bácsik helyett anyámasszony katonái?

2021.8.6.  1   


Ne gyere közel!

Nagy Csivre Katalin

A híradások tele vannak azzal a témával, amiről én most NEM kívánok írni.

2021.5.11.  1   


A bűvös szív

Dráfi Emese

Láttam, ahogy hirtelen megáll, és visszanéz a nagy piros szívre, majd odalép, és belebámul a rácson keresztül a rengeteg színes kupakba.

2021.4.19.   


Szeretet-teszt

Dráfi Emese

„Bárhogy is legyen, a szeretet mindent legyőz.”

2021.1.26.   


Karácsonyi adok-kapok

Kovács Márta

Ilyenkor, a karácsonyi ünnepek előtt, szép számmal elszaporodik az üzenetek, levelek száma, melyekben a segítségünket kérik.

2020.12.17.    17


Válás?

Póda Erzsébet

Mintha megöregedett volna az utóbbi időben.

2020.11.6.  1    5