Ki védi meg a kismamákat?


Karácsony Mária  2007.11.7. 19:48

Veszélyes és kegyetlen harcok dúlnak a munkaerőpiacon...

Manapság, amikor olyan nagy a munkanélküliség nemhogy nehéz elhelyezkedni, az állást megtartani még keményebb feladat.

Férfiak és nők egyaránt szenvednek a munkanélküliség kilátástalan helyzeteiben. Akik már átélték valaha ezt az érzést, tudják miről beszélek. A munkanélküli ember önbecsülése a mélypontra esik, depresszióssá válik, értéktelennek, feleslegesnek érzi magát.

Sokszor tanult, nagyon okos és ügyes emberek kerülnek az utcára, és – ezt most a szó szoros értelmében értem – sokan hajléktalanokká is válnak. A férfiak, ha jó munkahelyre találnak valamivel könnyebb helyzetben vannak, mint a nők. Egy nő esetében ugyanis mindig előkerül a kora, családi állapota, és a családalapítás, gyerekszülés kérdése, s épp emiatt sokszor nem ő kapja meg a munkát, hiába van meg a képesítése vagy a szakértése. Ez ugyanis örökös gond, hiába hoztak törvényt, arról hogy három év után köteles a munkáltató ugyanabba a munkakörbe visszahelyezni az anyukákat, ezt nem mindig tartják be.

Első gyermekemet 22 évesen vállaltam. Úgy gondoltam, egy anyának kötelessége három évig a gyermeke mellett maradnia. Így is tettem – csakhogy ez nem megy ám olyan simán. Közbeszólnak ugyanis az anyagi problémák.

Három év után tehát, annak rendje és módja szerint, visszajelentkeztem a munkahelyemre. Létszámcsökkentésre hivatkozva elutasítottak, így munkanélkülivé váltam. Egy év múlva sikerült munkát találnom. Szerettünk volna még egy gyermeket, de előre féltem: tudtam ugyanis, milyen helyzetbe kerülnék ismét. Így csak hét év múlva mertem gyermeket vállalni. A szülés után másfél évvel a munkáltatóm felkért, menjek vissza dolgozni, mert szüksége van a munkámra. Sokat rágódtam a dolgon, végül, felrúgva eddigi elveimet, visszamentem dolgozni. Az volt ugyanis a kikötés, ha most nem megyek, vesznek fel mást a munkakörömbe...

A kisfiamat az anyukámra bíztam, mégis lelkiismeret-furdalással küszködtem. Tudtam, jó kezekben van, mégis sokszor éjjeleken át hánykolódtam miatta, rossz anyának éreztem magamat. A munkahelyemen mindig a maximumot nyújtottam, szerettem dolgozni, de egy napon problémák adódtak. Úgy éreztem, itt az ideje a változtatásnak: egy új munkahelyre mentem.

Nem bántam meg: az új helyen nagyon sok új dolgot tanultam, és kitűnő kollektívában igazi csapatmunka folyt. Mikorra azonban már belerázódtam volna a dolgokba, kiderült: állapotos vagyok. Az akkori főnöknőmmel megegyezve egy munkanélkülit vettünk fel a helyemre. Igaz nem nagyon értett a dolgokhoz, de esélyt adtunk neki, átérezve a problémáját. Három hónapig tanítottam be a munkámra. Úgy egyeztünk meg vele, hogy addig helyettesít majd, amíg az anyasági szabadságomat töltöm. Nagyon örült: azt mondta, neki ez is nagy segítség, hisz addig sem lesz munkanélküli.

Nos, eltelt két és fél év. Úgy éreztem, visszamennék dolgozni. Jó előre szóltam is, hogy a helyettesemnek legyen ideje munkát keresni. Csakhogy ő ahelyett, hogy keresett volna, azon ügyködött, hogyan tudna engem „eltávolítani“. Minden módszert bevetett – még személyesen is felkeresett, ne menjek vissza még, csak fél év múlva… Két felnőtt gyereke van (az egyik, megjegyzem, külföldön dolgozik), kell a pénz...
Hát ez szomorú, gondoltam, nekem három van és még kicsik... Úgy látszik, elfelejtette, miben egyeztünk meg… Gondolkoztam. A gyermekgondozási segély ma Szlovákiában 4560 korona havonta. Az én családomnak is kell a pénz. A munkáltatómhoz fordultam, döntsön ő. A következő választ kaptam: számára mindegy, ki végzi a munkát, egyezzünk meg mi, de végül is, a helyettesem már két és fél éve dolgozik a cégnél, ő is el tudja végezni az én munkámat…

Egy munkahelyért rendkívüli harcok folynak. Az emberek képesek egymáson, saját kollégájukon, rokonaikon, sokszor még családtagjaikon is átgázolni. Úgy döntöttem, nem veszek részt ebben a játszmában. Megint munkanélkülivé váltam – de már nincs kedvem harcolni a gerinctelen emberekkel.

A munkáltatók is játszadoznak az alkalmazottaikkal. Többször találkoztam már olyan esettel, amikor a munkaadó azzal dicsekedett, hogy még nem bocsátott el senkit, tőle mindig önszántából mennek el az emberek. Csak elfelejtette hozzátenni, hogy ő teszi lehetetlenné az ott maradást, pszichikai terrort alkalmazva…



Hozzászólások

@


A rovat további cikkei

Nyári románc

Póda Erzsébet

Avagy az életben semmire sincs garancia.

2018.8.24.    14


A hotelszoba titkai

Oriskó Renáta

Valami megváltozott. Úgy tűnt, mintha egyik percről a másikra történt volna.

2018.8.20.    13


A telt idomok szépek

Joó Fruzsina

A nőideálok az évszázadok során mindig változtak.

2018.6.11.    60


Univécé

Póda Erzsébet

Az egyik ismerősöm szörnyülködve vette tudomásul, hogy világunk néhány országában léteznek uniszex (vagy semleges) vécék.

2018.5.9.    10


Amikor beszélgetünk

Oriskó Renáta

Vajon milyen az igazán jó, személyes beszélgetés felbolydult világunkban?

2018.4.12.    15


Amitől a pasik a falra másznak

Joó Fruzsina

Mi, nők, számtalanszor panaszkodunk a férfiakra, sírunk miattuk, elátkozzuk őket.

2018.4.4.    15


Randi

Póda Erzsébet

Ésszel is lehetünk szerelmesek…(?)

2018.4.2.  2    4


Pozitív igények

Póda Erzsébet

Borzasztó dolog történik velünk: téli időszak lévén hideg van!

2018.1.18.    5


Fogadalmak

Oriskó Renáta

Az év első hónapjához sokan kötnek újrakezdést, változást, változtatást.

2018.1.3.    12


Pótcselekvéseink

Oriskó Renáta

Ismerős a helyzet? Adott egy feladat, amit ránk bíztak, amire megkértek, vagy amit egyszerűen csak el kell végeznünk.

2017.9.18.    16


A kapcsolat kerékkötői

Tóth Nóra

A legtöbb lánynak van egy ideálja, ahogy nagy szerelmét elképzeli: szőke, kék szemű, izmos...

2017.6.14.    11


Fogadom, hogy nem fogadok

Nagy Erika

Bevallom, nem tettem idén újévi fogadalmat, mint ahogy tavaly sem. Nem látom értelmét.

2017.1.11.    1