Ki védi meg a kismamákat?

Karácsony Mária 2007.11.7. 19:48

Veszélyes és kegyetlen harcok dúlnak a munkaerőpiacon...

Manapság, amikor olyan nagy a munkanélküliség nemhogy nehéz elhelyezkedni, az állást megtartani még keményebb feladat.

Férfiak és nők egyaránt szenvednek a munkanélküliség kilátástalan helyzeteiben. Akik már átélték valaha ezt az érzést, tudják miről beszélek. A munkanélküli ember önbecsülése a mélypontra esik, depresszióssá válik, értéktelennek, feleslegesnek érzi magát.

Sokszor tanult, nagyon okos és ügyes emberek kerülnek az utcára, és – ezt most a szó szoros értelmében értem – sokan hajléktalanokká is válnak. A férfiak, ha jó munkahelyre találnak valamivel könnyebb helyzetben vannak, mint a nők. Egy nő esetében ugyanis mindig előkerül a kora, családi állapota, és a családalapítás, gyerekszülés kérdése, s épp emiatt sokszor nem ő kapja meg a munkát, hiába van meg a képesítése vagy a szakértése. Ez ugyanis örökös gond, hiába hoztak törvényt, arról hogy három év után köteles a munkáltató ugyanabba a munkakörbe visszahelyezni az anyukákat, ezt nem mindig tartják be.

Első gyermekemet 22 évesen vállaltam. Úgy gondoltam, egy anyának kötelessége három évig a gyermeke mellett maradnia. Így is tettem – csakhogy ez nem megy ám olyan simán. Közbeszólnak ugyanis az anyagi problémák.

Három év után tehát, annak rendje és módja szerint, visszajelentkeztem a munkahelyemre. Létszámcsökkentésre hivatkozva elutasítottak, így munkanélkülivé váltam. Egy év múlva sikerült munkát találnom. Szerettünk volna még egy gyermeket, de előre féltem: tudtam ugyanis, milyen helyzetbe kerülnék ismét. Így csak hét év múlva mertem gyermeket vállalni. A szülés után másfél évvel a munkáltatóm felkért, menjek vissza dolgozni, mert szüksége van a munkámra. Sokat rágódtam a dolgon, végül, felrúgva eddigi elveimet, visszamentem dolgozni. Az volt ugyanis a kikötés, ha most nem megyek, vesznek fel mást a munkakörömbe...

A kisfiamat az anyukámra bíztam, mégis lelkiismeret-furdalással küszködtem. Tudtam, jó kezekben van, mégis sokszor éjjeleken át hánykolódtam miatta, rossz anyának éreztem magamat. A munkahelyemen mindig a maximumot nyújtottam, szerettem dolgozni, de egy napon problémák adódtak. Úgy éreztem, itt az ideje a változtatásnak: egy új munkahelyre mentem.

Nem bántam meg: az új helyen nagyon sok új dolgot tanultam, és kitűnő kollektívában igazi csapatmunka folyt. Mikorra azonban már belerázódtam volna a dolgokba, kiderült: állapotos vagyok. Az akkori főnöknőmmel megegyezve egy munkanélkülit vettünk fel a helyemre. Igaz nem nagyon értett a dolgokhoz, de esélyt adtunk neki, átérezve a problémáját. Három hónapig tanítottam be a munkámra. Úgy egyeztünk meg vele, hogy addig helyettesít majd, amíg az anyasági szabadságomat töltöm. Nagyon örült: azt mondta, neki ez is nagy segítség, hisz addig sem lesz munkanélküli.

Nos, eltelt két és fél év. Úgy éreztem, visszamennék dolgozni. Jó előre szóltam is, hogy a helyettesemnek legyen ideje munkát keresni. Csakhogy ő ahelyett, hogy keresett volna, azon ügyködött, hogyan tudna engem „eltávolítani“. Minden módszert bevetett – még személyesen is felkeresett, ne menjek vissza még, csak fél év múlva… Két felnőtt gyereke van (az egyik, megjegyzem, külföldön dolgozik), kell a pénz...
Hát ez szomorú, gondoltam, nekem három van és még kicsik... Úgy látszik, elfelejtette, miben egyeztünk meg… Gondolkoztam. A gyermekgondozási segély ma Szlovákiában 4560 korona havonta. Az én családomnak is kell a pénz. A munkáltatómhoz fordultam, döntsön ő. A következő választ kaptam: számára mindegy, ki végzi a munkát, egyezzünk meg mi, de végül is, a helyettesem már két és fél éve dolgozik a cégnél, ő is el tudja végezni az én munkámat…

Egy munkahelyért rendkívüli harcok folynak. Az emberek képesek egymáson, saját kollégájukon, rokonaikon, sokszor még családtagjaikon is átgázolni. Úgy döntöttem, nem veszek részt ebben a játszmában. Megint munkanélkülivé váltam – de már nincs kedvem harcolni a gerinctelen emberekkel.

A munkáltatók is játszadoznak az alkalmazottaikkal. Többször találkoztam már olyan esettel, amikor a munkaadó azzal dicsekedett, hogy még nem bocsátott el senkit, tőle mindig önszántából mennek el az emberek. Csak elfelejtette hozzátenni, hogy ő teszi lehetetlenné az ott maradást, pszichikai terrort alkalmazva…