Ki védi meg a kismamákat?
Veszélyes és kegyetlen harcok dúlnak a munkaerőpiacon...
Manapság, amikor olyan nagy a munkanélküliség nemhogy nehéz elhelyezkedni, az állást megtartani még keményebb feladat.
Férfiak és nők egyaránt szenvednek a munkanélküliség kilátástalan helyzeteiben. Akik már átélték valaha ezt az érzést, tudják miről beszélek. A munkanélküli ember önbecsülése a mélypontra esik, depresszióssá válik, értéktelennek, feleslegesnek érzi magát.
Sokszor tanult, nagyon okos és ügyes emberek kerülnek az utcára, és – ezt most a szó szoros értelmében értem – sokan hajléktalanokká is válnak. A férfiak, ha jó munkahelyre találnak valamivel könnyebb helyzetben vannak, mint a nők. Egy nő esetében ugyanis mindig előkerül a kora, családi állapota, és a családalapítás, gyerekszülés kérdése, s épp emiatt sokszor nem ő kapja meg a munkát, hiába van meg a képesítése vagy a szakértése. Ez ugyanis örökös gond, hiába hoztak törvényt, arról hogy három év után köteles a munkáltató ugyanabba a munkakörbe visszahelyezni az anyukákat, ezt nem mindig tartják be.
Első gyermekemet 22 évesen vállaltam. Úgy gondoltam, egy anyának kötelessége három évig a gyermeke mellett maradnia. Így is tettem – csakhogy ez nem megy ám olyan simán. Közbeszólnak ugyanis az anyagi problémák.
Három év után tehát, annak rendje és módja szerint, visszajelentkeztem a munkahelyemre.
Létszámcsökkentésre hivatkozva elutasítottak, így munkanélkülivé váltam. Egy év múlva sikerült munkát találnom. Szerettünk volna még egy gyermeket, de előre féltem: tudtam ugyanis, milyen helyzetbe kerülnék ismét. Így csak hét év múlva mertem gyermeket vállalni.
A szülés után másfél évvel a munkáltatóm felkért, menjek vissza dolgozni, mert szüksége van a munkámra. Sokat rágódtam a dolgon, végül, felrúgva eddigi elveimet, visszamentem dolgozni. Az volt ugyanis a kikötés, ha most nem megyek, vesznek fel mást a munkakörömbe...
A kisfiamat az anyukámra bíztam, mégis lelkiismeret-furdalással küszködtem. Tudtam, jó kezekben van, mégis sokszor éjjeleken át hánykolódtam miatta, rossz anyának éreztem magamat. A munkahelyemen mindig a maximumot nyújtottam, szerettem dolgozni, de egy napon problémák adódtak. Úgy éreztem, itt az ideje a változtatásnak: egy új munkahelyre mentem.
Nem bántam meg: az új helyen nagyon sok új dolgot tanultam, és kitűnő kollektívában igazi csapatmunka folyt. Mikorra azonban már belerázódtam volna a dolgokba, kiderült: állapotos vagyok. Az akkori főnöknőmmel megegyezve egy munkanélkülit vettünk fel a helyemre. Igaz nem nagyon értett a dolgokhoz, de esélyt adtunk neki, átérezve a problémáját. Három hónapig tanítottam be a munkámra. Úgy egyeztünk meg vele, hogy addig helyettesít majd, amíg az
anyasági szabadságomat töltöm. Nagyon örült: azt mondta, neki ez is nagy segítség, hisz addig sem lesz munkanélküli.
Nos, eltelt két és fél év. Úgy éreztem, visszamennék dolgozni. Jó előre szóltam is, hogy a helyettesemnek legyen ideje munkát keresni. Csakhogy ő ahelyett, hogy keresett volna, azon ügyködött, hogyan tudna engem „eltávolítani“. Minden módszert bevetett – még személyesen is felkeresett, ne menjek vissza még, csak fél év múlva… Két felnőtt gyereke van (az egyik, megjegyzem, külföldön dolgozik), kell a pénz...
Hát ez szomorú, gondoltam, nekem három van és még kicsik... Úgy látszik, elfelejtette, miben egyeztünk meg… Gondolkoztam. A gyermekgondozási segély ma Szlovákiában 4560 korona havonta. Az én családomnak is kell a pénz. A munkáltatómhoz fordultam, döntsön ő. A következő választ kaptam: számára mindegy, ki végzi a munkát, egyezzünk meg mi, de végül is, a helyettesem már két és fél éve dolgozik a cégnél, ő is el tudja végezni az én munkámat…
Egy munkahelyért rendkívüli harcok folynak. Az emberek képesek egymáson, saját kollégájukon, rokonaikon, sokszor még családtagjaikon is átgázolni. Úgy döntöttem, nem veszek részt ebben a játszmában. Megint munkanélkülivé váltam – de már nincs kedvem harcolni a gerinctelen emberekkel.
A munkáltatók is játszadoznak az alkalmazottaikkal. Többször találkoztam már olyan esettel, amikor a munkaadó azzal dicsekedett, hogy még nem bocsátott el senkit, tőle mindig önszántából mennek el az emberek. Csak elfelejtette hozzátenni, hogy ő teszi lehetetlenné az ott maradást, pszichikai terrort alkalmazva…
Hozzászólások
A rovat további cikkei
Valakik és tényezők
Ma mindenki valaki akar lenni. Valaki, aki megmondja másoknak, hogy azok mit csináljanak, és azt hogyan tegyék.
2024.4.18.
Szavak
A naponta átlagosan legtöbbször elhangzott szó egy ideje egész biztosan az elfogadás, a másság, a megértés és a tolerancia.
2024.3.9.
Előjogok
Tudom, lejárt lemez, de feltette már valaki azt a kérdést, hogy a kovidinvázió alatt a teszt vagy az oltás mellé miért kapott egy darab papírt? A teszteléshez járó papírdarab határidős volt, és úgy szolgált, mint előjog, belépőjegy a társadalomba.
2023.10.11.
Gondolatok a szabadságról
A szabadság szó inflálódott el leginkább, és itt érhető tetten a legnagyobb csúsztatás, mert a szabadság színes zászlaja alatt a végső és totális diktatúrába menetel a világ...
2023.9.13.
Jótékonyság
Az élet tele van szárnyalásokkal és zuhanásokkal. Kellemes meglepetésekkel és csalódásokkal.
2023.5.30.
Halló, van ott valaki?
Megszámlálhatatlan kommunikációs csatornánk van, de vajon megtaláljuk egymást?
2023.5.16.
Előregyártott jövő
1950-es évek: a kezdetekben a faluban csak két ház volt „tele vízióval”. Oda gyűltek a szomszédok a rövid műsoridőben…
2023.5.15.
Egy szakítás után
Egy szakítás után soha meg nem válaszolt kérdések sorozata tart éberen éjszakánként.
2023.4.28. 16
Hazudni szabad?
Manapság nem szokás mélyebbre ásni, megszoktuk a felszínes életet. S ha valaki olykor elgondolkodásra buzdít, azonnal megbélyegzik: konteós. Vajon miért?
2023.4.9.
Sokasodó furcsaságok
Csengetnek. Ajtót nyitok. A szélesre tárt ajtóban Mari néni vacog. Mondom lépjen beljebb...
2023.3.7.
Szivárványos világbéke
A fogyasztói társadalom kényelmébe süppedve talán nem is vesszük észre, micsoda propaganda vesz bennünket körül.
2023.1.23.