Kutyasors

Kottra Éva 2012.3.16. 6:02

„Itt tett ki a gazdám, nem tudom, hova ment. De majd csak eljön értem. Addig várok.”

Egy internetes portálon láttam egy képeslapot, melyre az ember leghűségesebb barátjának e gondolatai voltak kiírva. Szomorú lettem, ahogy a bánatosan üldögélő kutyust néztem.

Eszembe jutott, hogy egyszer egy barátnőm arra kért, hogy segítsem őt a bizniszében. Elmesélte, hogy Olaszországban nagy igény van az újszülött kiskutyákra, ezért ő belevágott a kutyatenyésztésbe, hogy így gazdagodjon meg (hozzáteszem, a kutyusok szenvedésben gazdag utaztatása árán). Büszkén mondhatom, eszembe sem jutott, hogy vevőket szerezzek számára. Rögtön tudtára adtam azt is, amit most elmesélek, de ő csak legyintett egyet mosolyogva.

Utazásaim során sajnos többször volt „szerencsém” olyan emberekbe ütközni, akik csakis azért látogattak el Magyarországra, hogy ott a picurka pamacsokat majdnem rögtön a születésük után elszakíthassák a kutyamamától, természetesen borsos összeg ellenében. Pedig nekik még a kutyamama tejét kellene szívniuk, hogy erős, egészséges, felnőtt kutyákká válhassanak. A tévé szinte naponta beszámol a letartóztatott kutyarablókról, és zsákmányuk egészségtelen állapotáról, szívtelen történetekről. A magyar kutyusok levegőtlen kamionokban, zsúfolt csomagtartókban egymás hegyén-hátán, kusza lelkiállapotban érkeznek Olaszországba – már, ha túlélik a kíméletlen utazást. Ugyanis a hosszú úton, ami ezer, de lehet, hogy több, mint kétezer kilométer, azzal senki sem törődik, hogy vajon az alig pár napos csöppségek éhesek-e, szomjasak-e vagy akár halálosan kimerültek-e. A zötyögős úton ide-oda csapódnak, gurulnak a vak sötétben, s amikor a járműnek fékeznie vagy újra indulnia kell, saját piszkukban hemperegnek az apróságok, akár napokon át is.

Ha nyár van, és negyven fokot mutat a hőmérő, vagy, ha tél van, és akár mínusz húszra is leesik a higanyszál, még itt, Olaszországban is, akkor sem törődik senki a szállított kiskutyák sorsával. Senki sem törődik azzal, hogy friss levegőt, tiszta vizet, néhány falatot, vagy meleg helyet biztosítson számukra. Az ember néha igazán gonosz lelkű lény tud lenni, s amikor a pénz is közrejátszik a dologban, akkor aztán valóságos „bestiává” tud változni. Tőlünk, egyre embertelenebb emberektől, az állatok sokkal kevésbé számítanak állatoknak. Hisz a legvadabb vadállat is csak addig morcos vagy veszélyes, míg étvágyát csillapítja – velünk ellenben, akiknek pénzéhségét sosem lehet kielégíteni. Milyen szívtelen gazember az, aki képes ilyen tettre, tudván, hogy a csöpp kiskutyáknak még a fele sem éri meg az út végét!

A vevő rovásán is sok van. A „csecsemőkutyákat” vásárló olaszok készségesen ajándékoznak elkényeztetett gyermekeiknek egy-egy aranyos kiskutyust, hogy megoldják ajándékvásárlási gondjaikat. A nem átgondolt és főleg nem állatszeretetből fakadó ajándék hamarosan súlyos teherré válik. Akkor kezdődnek a problémák, mikor a rakoncátlan gyermek, amint megunta az ajándékot, amely ugye rövid időn belül megtermetesedik, s nem ott találja négylábú játékszerét, ahová letette. Ilyenkor válik még kegyetlenebbé a történet; főként, ha közeledik a nyári vakáció időszaka is. Ekkor az apa dolga, hogy megszabadítsa a családot a megunt négylábú ajándéktól. Júliusban és augusztusban több a kukákban a kutya, mint a hulladék, és az autóutak is veszélyessé változnak a hitvány módon cserbenhagyott hűséges szerzeményektől. Ahhoz ugyanis, hogy a család gondtalanul tölthesse az addig megszokott kényelmes nyári pihenését, a „példát mutató” apa egyszerűen megfogja és kiteszi a kutyát az autóból, s vígan folytatja útját a tengerpart felé.

A kirakott kutyák pedig tanácstalanul álldogálva várják vissza gazdájukat. Egyet-egyet elütnek a gyorsan száguldó autók, a többiek hosszú várakozás után szétszélednek a környező mezőkön. Éhezni fognak, kóborolni, szenvedni, újra áldozattá válni... Áldozataivá a lelkiismeretlen, felelőtlen, kapzsi embereknek.

Eva Kottrova