Morfondír

Madarász Ildikó  2012.3.26. 5:35

Mikor beszélsz? Csak amikor van mondani valód? Ha kérdeznek? Ha magányos vagy? Ha félsz?

Ha a középpontba akarsz kerülni? Ha el akarod fogadtatni magad?
Ha van véleményed?
Mikor beszélsz?
Mindig? Mert szereted a saját hangod? Mert, folyton van miről diskurálnod? Mert félsz, hogy valamiről lemaradsz, ha csöndben hallgatsz? Mert, azt gondolod, hogy valakinek meg kell mondania, és ha más nem, akkor majd te? Mert magányos vagy?
Mikor beszélsz?
Csak, ha feltétlen muszáj? Csak akkor, ha okvetlenül szükséges? Hogy tudják, hogy te is a világon vagy? Hogy emberszámba vegyenek? Hogy megismerjék a hangod? Hogy tudják, te is itt vagy? Hogy létezel?
Mikor beszélsz?
Egész álló nap? Mindenkivel? Bárhol, bármikor? Bármiről? Csak beszélhess? Csak érezhesd, hogy fontos vagy? Valakinek? Bárkinek! Mindenkinek?
Beszélsz, vagy mondasz is valamit?
Ritkán szólsz, de akkor velőset? Súlya van a mondandódnak? Ha nagy ritkán megszólalsz, arról napokig beszélnek mások? Ha mondasz valamit, arra mindenki odafigyel? Ha szólásra nyitod a szád, akkor mindenki elhallgat? És hallgat sokáig, mikor befejezted? Gondolkodnak a mondottakon? Elültetsz egy kis magot a fejükben?
Beszélsz, vagy mondasz is valamit?
Folyik belőled a szó, és csak cseverészel? Mindenről van véleményed? Mindenkiről van véleményed? És azt mindenkinek elmondod, a véleményt kiváltó kivételével? Mert mindig mondanod kell valamit? Mert ha nem mondod, akkor azt hiszed, hogy nem vagy tovább érdekes? És te mindig érdekesnek akarsz látszani?
Mikor beszélsz?
Már szinte soha? Állandóan beléd fojtják a szót? Sokszor lehurrognak? Már kérdésre sem méltatnak? Már nem kell a véleményed? Már nem vagy fontos? Már kiszerettek belőled, és már irritál a saját hangod is?
Mikor beszélsz?
Amikor hagyják? És te folyton úgy alakítod, hogy hagyják? Mert a beszéd átsegít a mindennapokon? A beszéd segít barátokat találni? Vagy legalább valami barátnak látszót? Addig legalább jó, míg beszélsz? Míg valaki meghallgat?
Hol beszélsz?
Az orvosi rendelő előtt? Az iskola udvarán? A közértben, miközben kéred a csirkecombot? A postán, csekkfeladás alatt? Otthon a konyhában, ülve, majd felpattanva, miközben tartod a hegyi beszédet a gyerekednek, egy újabb kettes után? A munkahelyeden kávét szürcsölve?
Hol beszélsz?
Sehol? Szinte sehol? Csendben várod ki a sorodat? Magadban minden szenteket felsorolva? Halkan mosolyogsz? Újságba temetkezel? A mobilod a legjobb barátod? A legújabb játékokban már profi vagy?
Miért beszélsz?
Mert már nem bírod magadban tartani? Mert, úgy gondolod, hogy ezt már te sem hagyhatod szó nélkül? Mert mások is felszólítottak, hogy mondjad már? Mert, ha benned marad a szó, megbetegít? Mert beszélned kell, hogy felszabadítsd magad? Mert beszéd nélkül magad maradsz?
Miért beszélsz?
Mert soha nem bírod magadban tartani? Mert úgy gondolod, hogy ezt te ma sem hagyhatod szó nélkül? Mert mások folyton felszólítanak, hogy mondjad már? Mert, ha benned marad a szó, akkor úgy érzed, hogy belebetegszel? Mert beszélned kell, hogy úgy érezd, szabad vagy? Mert azt hiszed, hogy beszéd nélkül magad maradsz?
Beszélünk és hallgatunk.
Valaki többet beszél, valaki többet hallgat.
Soha nem lehetünk biztosak abban, hogy aki sokat hallgat, az azt jelenti, hogy nincs mondanivalója, és aki folyton csak fecseg, az mond is valamit!
A legnagyobb hallgatások többet érhetnek minden szónál, és aki szerelmes a saját hangjába, azt nem biztos, hogy mindenki megfelelő hangszínnek tarja.
Nem biztos, hogy rossz, hogy nem minden kérdésre tudjuk a választ, hisz így jutunk el a jó kérdésekig!
És aki jó kérdéseket tud feltenni, arra odafigyelnek. Nem kell válasz sem! Elég a kérdés maga, hogy tudjuk, a kérdő mondat mögöttes tartalommal bír.
Hallgatni jó, beszélni jó!
Vannak emberek, akik hallgatásra és vannak, akik beszédre születtek.
Persze alakulhat úgy a környezet, hogy a beszédre születettek bizonyos közegben hallgatásra kényszerülnek, és fordítva is igaz: hogy hallgatag emberekből folyik a szóáradat, mert mondjuk egy téma szakértői és sugárzik belőlük a mondanivaló!
A párkapcsolatban is az ambivalens párok működnek jól. Egy beszédes, egy hallgatóság. A legjobb, amikor a szerepek cserélődhetnek. Ha mindig van motiváltság. Hol erre, hol arra!
Jó lenne mindig megmondani, amikor mondani kell, de ahogy az idő nekünk dolgozik, és a múlásával a bölcsesség is rakódik ránk, mind kevesebbszer beszélünk, ha nincs mondanivalónk. Ha tudjuk, hogy táptalaj nélküli a hallgatóság. Ha tudjuk, hogy a beszédünk csak beszéd, tartalmára süket füleknek.
Nem tudom, milyen nénike leszek, ha majd korom enged nénivé válni!
Itt ülök egy várteremben és látom, hallgatom az időseket.
Beszélnek, csacsognak, cseverésznek, vitáznak, veszekednek, dühöngenek, nevetnek és sírnak egyszerre. Pedig csak négyen vannak.
Két beszédes és két hallgatag. Hallom, ahogy a beszédesek megértik egymást és látom, hogy a két hallgató egymásra mosolyog.
Egyiküknek sem vagyok cinkosa, csak beszélgetek a beszédesekkel és kérdezem a hallgatókat. Válaszolnak, és én ma nem érzem magam kirekesztettnek, körön kívülinek. Csak embernek, köztük, ma. Embernek. Jó embernek.

U.i.: Kaptam is tőlük valamit. Juci nénitől megtudtam, hogy ma ne menjek a henteshez, mert csak hétfői áruja van. Karola néni megmondta, hogy azért ragadós a szilvás gombócom tésztája, mert nem hagyom kihűlni a krumplit. Magdika felvilágosított, hogy nem tudunk ma próbálni a kultúrban, mert ünnepség lesz. És Kati néni vigyázott a szatyromra, míg a dokinál voltam.
Mert figyelnek rám!

Hozzászólások

@

Küldés